Húsz perccel korábban érkeztem a stadionhoz, mint ahogy megbeszéltük, nem akartam Tadét megváratni. Legalább kifújhattam magam, miután gyalog baktattam fel a Fellegvárra. Előbb a portáshoz igyekeztem, akitől megtudtam, hogy épp most lett vége az edzésnek, a fiúk az öltözőben vannak. A derék biztonsági szakember annak rendje s módja szerint felhívta a sajtófőnököt, hogy tényleg egyeztetve van-e az időpont, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a főbejárathoz, mert rend a lelke mindennek. Addig is kedélyesen váltottunk pár szót. Elmondtam, hogy jó pár napja elkezdtem szervezni az interjút, idei teljesítményével igazán rászolgált erre. Nos, Tisztelt Asztaltársak, ez volt a közvetlen előzménye annak, hogy 24 perces eszmecserét folytathattam gólkirályunkkal.

Ha már RJA kolléga lebuktatott, hogy magam is médiaipari szakmunkás vagyok, úgy gondolom, nincs akadálya annak, hogy egy kicsit a kulisszák mögé is bepillantást engedve számoljak be itt a nem mindennapi találkozóról. Ott hagytam abba, hogy odaértem a stadionhoz, a beszélgetés helyszínéül ugyanis a Gépész utcai aréna konferenciaterme szolgált. (Tudjátok: az új tribün alatt). Bár minden részletet előre megbeszéltünk, sajtófőnök Tudor (teljes nevén Tudor Pop) azért még rákérdezett:

– Angolul zajlik majd az interjú?
– Hát, ha Tadé más nyelven szeretné…
– Tehát angolul – zárta rövidre párbeszédünket a sajtófőnök.

A tágas teremben tökéletes volt a csend, amit kellőképpen tudtam értékelni. Sőt, határozottan kellemes gondolat volt, hogy a sajtótájékoztatóktól eltérően nem kell rettegnem attól: vajon mekkora marhaságot kérdez már megint az ügyeletes szőke Alexandra. Pár percet vártam, aztán az öltöző irányából belépett Tadé. Jobban mondva belépett egy baseball-sapkás konszolidált rapper, aki egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek, mint amikor a pályán lendületből vezeti a labdát az ellenfél védőire. Látszott rajta, hogy kissé feszült, ugyanis csak annyit tudott, hogy interjút kell adnia egy magyar újságírónak és nem tudhatta, mire is számítson. Ezzel együtt készséges és udvarias úriember benyomását keltette. Miután bemutatkoztam és túlestünk az első két kérdésen, szemmel láthatóan megnyugodott, és ahogy haladt előre a beszélgetés, úgy vált egyre oldottabbá.

Mivel az unokatestvéreit is beleértve a teljes családja focizott, egy percig sem volt kérdéses számára, hogy ő is labdarúgó lesz. Amikor arról beszélt, hogy Skóciában eleinte dolgozott is a foci mellett, érezni lehetett: kiváltságnak tartja, hogy profi lehet. Amit egyébként sajnos írásban nem lehet vissza adni, azok az élőbeszéd közvetlenséget erősítő szavai. A szórványos „you know” (tudod) meg az „obviously” (nyilvánvalóan) – ami különösen érdekesen cseng Tadé tökéletes, de mégis enyhe francia akcentussal beszélt angolján. Szintén elsikkad a fordításban az általa használt nyelv ritmusa, zeneisége, az ösztönös rímfaragás, amely spontán előtört kedvenc centerünkből. Például amikor a sikertelen első kolozsvári idényéről faggattam és arról beszélt, hogy semmi sem akart összejönni: „unfortunately, it was not meant to be”. Jött, hogy megzenésítsem! És még őt akartuk egykoron „összeszkocsozva” távoli vidékekre postázni!

Sztárallűrökről szó sem volt, végig látszott, hogy fontos számára: ő is egy teljesen hétköznapi ember. Ezt több alkalommal is kifejezte: „csak egy átlagos, normális diák voltam, pontosan azzal foglalkoztam, mint a legtöbb gyerek” – mondta amikor a gyerekkoráról beszélt. „Az életem teljesen normális. Amikor otthon vagyok, elviszem a gyerekeimet az iskolába, bevásárolni járok, mint bárki más” – fejtette ki, amikor skóciai életéről kérdeztem. Őszintén elárulta, hogy nem számított arra: Románia ennyire kellemes hely lesz. Szóval a diplomáciai érzéke is teljesen rendben van – állapítottam meg magamban. De akkor nem volt arra idő, hogy ilyesmin elmélázzak, figyelnem kellett arra amit mond, mert szokásomhoz híven (no meg azért is, mert annó így tanították) csak néhány kérdést, talán hetet írtam le előre, az összes többit a helyszínen találtam ki az interjúalany válaszaira reagálva. Eltérően más közszereplőktől, különösen politikusoktól, ez – mármint az odafigyelés arra, amit az alany mond – nem okozott gondot. Kertelés nélkül elmondta, hogy sokkal jobban érzi magát az olyan emberi méretű városban, mint Kolozsvár, miközben az olyan böhöm nagy fővárosokat, Bukarestet, Londont vagy Párizst nem igazán kedveli.

Tadé barátunk szeret moziba járni és póker népszerű Texas Hold’em változatát játssza szívesen, no meg mint minden normális ember, eljár kávézni a haverokkal, esetében a csapattársakkal. Róluk beszélve derül ki, hogy humorérzéke is van: épp azt ecsetelte, hogy jó a hangulat az öltözőben, kedvelik egymást, de amúgy sincs más választásuk, mert nap mint nap csak egymást látják. Veres Szilárdról is kérdeztem, Tadé szerint kiváló játékos válik majd belőle, kiemelve vele kapcsolatban, hogy jól csúszik be, kellően agresszív, amire ő biztatja is.

Hogy a futballista is mennyire ember, azt jól mutatja az egyik idényről a másikra mutatott látványos formajavulását firtató kérdésemre adott válasza, amely egyébként egybecseng azzal, amit Laci is mondott tavaly nyáron a Magyar Napokon: az végső soron önbizalom kérdése. Rednic, aki idehozta, túl korán elment a csapattól, Grigoraş meg nem bízott benne (nem mondott neveket, de a leírásából egyértelmű volt, ki kicsoda), a gondot tetézte, hogy csúsztak a fizetések és a családja is távol volt tőle. Ráadásul meg is sérült („to top it all I got injured”) – sorolta, hogy mi minden történt vele miután Kolozsvárra érkezett. Eleinte nehezen találta a helyét, azonban a legjobban az edzői bizalom hiánya fájt neki (when the trust goes, you know…) Noha küzdött és nem adta fel, elvesztette az önbizalmát, vagy ahogy ő fogalmazott „valószínűleg elvesztettem az önbizalmam” (probably I lost confidence in my abilities). Sok minden megfordul egy játékos, különösen egy csatár fejében – mondta. Magyarán a focista is ember és nem gép. Az önbizalom szerencsére olyan dolog, amelyet bizalommal nem nehéz helyreállítani. Tadé sztorijából is az derül ki, hogy Miriuţă Laci remek motivátor, illetve, hogy ez mennyire nem elhanyagolható erénye ez egy edzőnek. Laci a csapattársak előtt nevezte sztárnak Tadét, aki ezt csak úgy tudta meghálálni, hogy gólokat szerez. Noha ez így túlságosan egyszerűnek hangzik, de rámutat arra, hogy még az elüzletiesedett modern labdarúgásban sem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni az emberi tényezőt. Csatárunknak egyszerűen szüksége volt arra, hogy azt érezze, a csapatnak is szüksége van rá.

„Amikor sérült vagy, és a csapattársaid alig várják, hogy térjél már vissza a pályára, és segíts a csapaton, akkor nyilvánvalóan túllépsz önmagad korlátain és mindent elkövetsz, hogy ezt mindenkinek megháláld”.

Angol eredetiben ez talán kevésbé hangzott kötőien, de ezt akarta kifejezni, én meg vettem a bátorságot és nem szó szerint, hanem értelem szerint fordítottam. Apropó, értelem. Tisztelt Asztaltársak: mire ide eljutottatok az olvasásban (amihez ezúton is gratulálok), talán már nyilvánvalóan kiderült: nem állja meg a helyét az a sztereotípia miszerint a fotbalista csak egy agyatlan bunkó lehet, aki legfeljebb futni tud. Szóba került egyébként az is, hogy Tadé milyen poszton szeret játszani, nos a center és az árnyékék egyaránt megfelel neki, viszont szerinte egy csapat csak akkor használná szélsőnek, ha eltiltások vagy egyebek (and stuff like this) miatt azt feltétlenül muszáj. A jövőjét firtató kérdésre beszélgetésünk időpontjában még maga sem tudta a választ. Egyébként meg teljesen mindegy számára, hogy milyen stílusú labdarúgást játszanak egy adott országban, csak focizni lehessen. Persze előbb-utóbb szeretne visszatérni hazája bajnokságába és ott lehetőleg egy jó csapatnál játszani.

Bevallom, mindig is erősen kételkedtem abban, hogy egy játékos csak attól jobban játszik, mert szurkolnak neki. Egy focista vagy tud vagy nem, profiként ki kell tudnia zárni a környezetét, hát nekiszegeztem a kérdést Tadénak. Nos, szerinte profizmus ide vagy oda, de az emberi tényező itt sem megkerülhető. A beszélgetésnek ezen a pontján már nyoma se volt rajta a kezdeti feszültségnek, így nyugodtan sztorizott: „megkérdezhetnéd Messit, vajon ugyanazt a teljesítményt tudná-e nyújtani egy olyan stadionban, ahol csak 15-en vagy százan vannak. Persze, hogy képes lenne rá, mert ő Messi, de biztosan szívesebben játszik a Camp Nouban”.

A klub anyagi gondjairól és az ennek dacára megszerzett bronzéremről úgy nyilatkozott: ha azok nincsenek, a csapat megnyerhette a bajnokságot. Elmondta, amit végső soron a saját szemünkkel is láthattunk: önmagukért küzdöttek elsősorban, hiszen a hivatásos labdarúgóknak ez a dolguk – azért játszanak, hogy győzzenek. Ez végszónak is jól csengett, ránéztem hát a hangfelvétel számlálójára. Azt mutatta, hogy 24 perce cseréljük az eszmét, ez meg azt jelentette: épp elég nyersanyagom van. Megköszöntem az interjút, kezet fogtunk és sok szerencsét kívántam neki. Ő meg viszont és mindketten mentünk a dolgunkra, mint két átlagos ember.