cfr_csapat_2014Tisztelt Asztaltársak! Ha normális államban élnénk, azt mondanám: nagyon rendhagyó fociévad végéhez érkeztünk. De kérem: mi a Bundásliga otthonában, illetve a tetteihez képest villámgyorsan szabadlábra helyezett juhász iránti nagyrabecsülésből – a Disneyland mintájára – Dzsidzsi-landnek nevezhető országban vagyunk.

Abban, amelyből az Antant közel száz esztendeje némileg túlméretezett „mániát” faragott (a „ro” előtag, pusztán a pontosabb diagnózis kedvéért, csak a „mánia” fajtáját hivatott jelölni). Ennek ismeretében sajnos kénytelen vagyok rezignáltan bejelenteni: az égvilágon semmi rendkívüli nem történt.

Vegyük hát szelektíven és elfogult módon lajstromba e teljesen szokványos Bundásliga-szezon néhány jelentéktelen epizódját. Az nyilvánvaló mindenki számára, hogy már a dolog kezdetén nem indulhattunk rettentő nagy reményekkel, amikor a jóakaróink már ősszel is az Urziceni sorsának megismétlődését vélték felfedezni a mienkben. Mondanom sem kell, hogy a nemzetközi Sportdöntőbíróság döntése valóban életbevágó volt. Ha Hovell úrék május 22-én pikkelnek ránk, hát olyan Urzicsenyt, azaz Csalánost (a Nagykároly melletti másik „Urziceni” nyilván Csanálos, de ez ugyan kit érdekel ebbe’ a demokráciába’?) csinálhattak volna belőlünk, amilyenre a székely ember is csak erős nagy felindulásában és legalább a harmadik csíki sör után hajlandó a vesék közreműködésével történt kiválasztásból származó testnedveit pazarolni. És bizony le is lettünk volna rendesen áztatva csalánfőzeléknek, mert aznap este a Medgyes szíjjelverte derék Maftei-ünk új csapatát, a Chiajnát, s ezzel a KVSC-t egyből a második ligába, a blogszerkesztőséget pedig testületileg a Krajcár nevű vendéglátóipari egységbe száműzte volna.

ellopott_futarNo de menjünk csak vissza az elejére. Oda, ahol Laci mester először veszi szemügyre a társaságot, amely bizonyos szempontból úgy festett, mint Rejtő Jenő Ellopott futárjában az a hetven marcona ember, akik lábujjhegyen érkeztek, feltűnés nélkül a derengésben… Szó szerint: az új edzővel szemben, „kerülve minden feltűnést, hetven hallgatag kikötői teherhordó és marcona kofaasszony állt, élükön Babette anyó a húsdarálóval”. Igen, körülbelül ilyen lehetett a csapat, egyes vezetők és korábbi edzők, köztük Rednic „hordaléka”: némelyiküket jelen sorok írója több ízben is odaszkóccsozta volna valami Közel-Keletre vagy Kínába tartó teherautó aljához, hátha ott tudnak velük valamit kezdeni…

Miközben Laci elkezdte összeszedni a csapatot, és a nyáron azt is megérttette velünk, hogy nem véletlenül van Modric a Real Madridnál, Monroy pedig nálunk, a vezetés nagyon érdekes társasjátékba kezdett: minél jobban játszottak a fiúk, annál kevesebb lett a pénz. Mink is hiába idéztük a klasszikusokat: Montecuccolit, Hofi Gézát, Máthé Sanyi bácsit mondván, hogy a lovat az abrak hajtja, nem az ostor – a kutya se figyelt ránk. Illetve némelyek igen – a vörös kutyák közül. És ezek nemcsak a Dinamo emberei, hanem az adóhivatal kommunista-maradvány (azaz vörös) vérebei voltak. Osztán rendesen elszórakoztunk ezzel a picula-gonddal úgy, hogy szinte észre sem vettük, s egyszer csak volt Laci, nincs Laci. No akkor ült csak fel igazán Laci a fiúk nyakára képletesen, amikor az igazi, a Mister Mór elment. Rokonszenves utódjáról, Tricáról elmondható, hogy tényleg vetette szét a jóindulat, de a szék magas, a kérdés pedig túl fogas volt neki. Ismételten is. A szétlövésekkel tarkított kupakiesés után pedig becsülettel visszavonult.

És mint a sokadszori Jolly Joker, akit szükség vagy átmeneti hatalmi űr (interregnum) idején szoktak bevetni: színre lépett Dican Feri. Szerénysége ellenére látszott, hogy odafigyelt arra, amit Laci művelt: ahol csak lehetett, kihasználta a keret lehetőségeit. Mazsola mindeközben eleinte észrevétlenül, majd egyre feltűnőbben avanzsált a zöld határon átpréselendő csempész-teheráruból a lassan egymillió eurót érő gólkirály szintjéig. Én meg csak sűrűn kérem a bocsánatot, zsákba öltözöm és szórom a fejemre a hamut, várván – no nem a szombat esti lányt, hanem a szombat esti főlegvári királyt.

tade_golkiraly

Ha belegondolunk, hogy úgy vagyunk bronzérmesek és úgy van gólkirályunk, hogy kétszer kaptunk ki a juhoktól, utolsó pillanatban szerzett találatokkal is léptünk néha előre, és egy nap alatt kiesőhelyről a dobogóra ugrottunk vissza, akkor azt kell mondanunk: a mennyet, poklot felváltva és egyszerre is megjártuk. Most már tényleg ideje volna valamiféle profizmussal ismét biztosan kézbe venni a gyeplőt, mert ezt a mutatványt még egyszer nem biztos, meg tudjuk ismételni. Igaz ugyan, hogy „repetitio est mater studiorum”, de ezt a régi bölcsességet már középiskolában is úgy ültettük át magyarra, hogy „az évismétlés a tudás anyja”. És ha már nálunk a tudás, a juhokhoz meg ismét visszajött a dudás, azt is tudhatjuk, hogy két t/dudás nem fér meg egy csárdában. Magyarán: eljött az ideje, hogy megint mi legyünk az okosabbak. Méghozzá mihamarabb. Vagy amiképpen már Lenin elvtárs is megmondotta: „Elvtársak, ami nem megy, nem kell erőltetni. Vegyünk egy nagyobb kalapácsot.” Hajrá KVSC!