Amikor Ciprian Deac, a klub veteránja, legendája és ikonja visszavonul, bizony illik megállni. Ez a pillanat emlékeztet bennünket arra, hogy megöregedtünk. És ezt sem hagyhatjuk szó nélkül.

Mint ha a vészcsillag feltűnik, az égi ködök közt
felragyog, és azután feketült felhőkbe fut ismét:
úgy tűnt föl Hektór, hol az elsők közt, hol a hátsó
sor közepén, a parancsokat osztva, s talpig olyan volt
érc-ragyogásban, mint villáma a pajzsos atyának.
Íliász XI. ének

A hősökről egyrészt könnyű, másrészt nagyon nehéz írni. Könnyű, mert tetteik felemlítése örömmel, büszkeséggel és elkerülhetetlen nosztalgiával tölti el az embert. Ugyanakkor nagyon nehéz, mert vajon találunk-e a hős tetteihez igazán méltó szavakat, vagy be kell érnünk holmi közhelyekkel? Homérosz, a klasszikus költészet világtalan atyja (értsd: a hellén poézis Vakapádja) is hasonló dilemmákkal küzdhetett, amikor Hektór, Akhilleusz, Aiász vagy éppen Odüsszeusz alakját kellett testi látás birtokában lévő olvasói számára megjelenítenie.

Ciprian Deac, a „semmittevő” akkora tekintélyű és népszerűségű szereplője a Kolozsvári Vasutas legújabb kori történetének, hogy a róla szóló búcsúposzthoz ugyanvalóst meg kell válogatnunk a szavainkat. Ha a homéroszi hősök közül kellene példát hoznunk, akkor erre Hektór a legalkalmasabb. Nem azért, mert végül Akhilleusz legyőzte, hanem mert mindvégig hősiesen és megalkuvás nélkül védelmezte az otthonát: a trójai Főlegvárat. Ebben az értelemben közelebbről Zrínyi Miklós, Szondi György vagy Dobó István alakjai is sorban feltünedeznek, mihelyst a KVSC honát Szigetvárhoz, Drégelyhez vagy éppen Eger várához kezdenénk hasonlítani.

De bőven akad olyan élethelyzet is, ahol Deac akár Nesztór tapasztaltságával vagy éppen Odüsszeusz leleményességével járt túl az ellenfél eszén. A magyar történelemben ilyen volt Bornemissza Gergely, a Kalevala című finn hőseposzban a „derék öreg” Väinämöinen, vagy a kovács Ilmarinen, sőt a „léha legény” Lemminkejnen is. Ezért illettük csapatunk legbölcsebbjét „Deac tizesingen” névvel is, aki pedig ezt megvétózta, az megérdemelte a „maga pedig Menjeninnen” titulust. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy valaki 509 meccsen 90 gólt és 118 gólpasszt szerez (és mennyivel több gólpassza lett volna még, ha a címzettek Vinícius vagy Kapetanosz szintjén működnek!). És még pusztán arról sem, hogy teljes pályafutására vetítve 4,3 meccsenként 1 gólpasszt adott. Itt a csapat lelkéről, motorjáról, fáradhatatlanul küzdő veteránjáról van szó, aki alkalmasint nála akár két X-szel is fiatalabb társak példaképe volt tudásban, küzdeni akarásban, kitartásban és megfontoltságban. És ebben a tekintetben újfent Hektór alakjához érkezünk, amint a szélsebes Írisz ekképpen szól hozzá:

Halld, Hektór, Priamosz fia, tervben Zeusszal egyenlő,
Zeusz atya küldött el, hogy néked e hírt kijelentsem:
Míg Agamemnón nép-pásztort látod szemeiddel
dúlni az elsők közt, kaszabolni a trósz hadirendet,
addig tartózkodj a csatától, csak csapatod küldd
vívni az ellenség csapatával a vad viadalban;
ámde ha vagy nyíltól vagy dárdától sebesülten
szökken lóra az, akkor erőt neked ad viadalban
ölni, amíg nem jutsz el a jópadu görbe hajókig,
míg nem sűllyed a nap, s nem jő el az isteni alkony.
Íliász XI. ének

Deackal leggyakrabban a mi örömünkkel süllyedt a nap, és a meccsek végén üdvrivalgás közepette jött el az isteni alkony. Százak és százak, búcsúmeccsén pedig ezrek és ezrek jegyezték meg állandóan, hogy éljen Deac, ami nemcsak a Főlegváron félemeletileg úrlakodó Fülig Jimmy, hanem a meccset a megkívánt rejtői magasságokon közvetítő Bmiky kartács szavai szerint is „igen helyén való közbe szólás ilyenkor”. Hősünk, akivel mindnyájan pertuban valánk annak megivása nélkül is, bizony könnyekre fakada. Negyven évesen a klub szinte minden újkori sikeréből kivette részét: gyakorlatilag itt kezdett, rövid ideig kalandozott a Schalkénál és másutt (így maradt ki az emlékezetes 2012-es bajnoki címből), hogy aztán visszatérve a régi klubjánál fejezze be játékosi, illetve elkezdje alelnöki pályafutását. Ilyen klubikonunk jelenleg még egy van Camora személyében, noha ő nem nálunk kezdett, viszont bőséggel kivette a részét a 2012-es hőseposzból.

Amikor azon az ominózus estén Evra, a Mordor legsötétebb bugyraiból felokádott rémszörny (Platón kifejezésével élve: az aljas maga) lerúgta a mi szenegáli gyorslábú Akhilleuszougounkat, a helyébe valószínűleg Deacot állíthattuk volna (még akkor is, ha a profiljuk nem azonos), ha nem lett volna éppen sérült. Így történhetett meg, hogy Sepsi Laci kétszeres bravúrja dacára (kétszer vette el parádésan a labdát a feléje száguldó Robbie van Persie-től) Szőr Alkesz a 2012-es főlegvári KVSC-MU meccs végén nem ugyanolyan félőrülten morogta a gólpasszt adó Sougou és a gólszerző Kapetanosz neveit, mint anno Koplárovicsét a harmadik üveg Laphroaig után. Igaz, az Old Traffordon megesett második találkozás óta delirium tremenst kap Lajos Berci nevének említésétől, akinek a lövéséért De Gea is kalimpált, de heába’.

Deac tetteinek felsorolása önmagában köteteket tenne ki. Az átemelések, akciógólok, Jürgen Klinsmann zsenijét idéző finomcseles megoldások mind-mind ott szerepelnek a neve mellett. És mit mondjunk a tankönyvszerű beadásairól, szabad- és szögletrúgásairól, amelyekkel a szó legszorosabb értelmében a csatáraink és jól fejelő védőink (ó Piccolo, ó Vinícius!) lábára vagy homlokára rajzolta a labdát, amelyet jószerivel csak be kellett bólintani az ellenfél hálójába? Bizony, nagy pillanataiban ő volt a főlegvári Beckham, a kolozsvári Szoboszlai, méghozzá akkor, amikor az azóta legendás magyar futballista még gondos atyai felügyelet mellett csak a kerti gyepen billentett merészeket a könnyű gumilabdába, ha közben a pelenka súlya miatt hanyatt vagy oldalt nem vágódott.

Az Argeș ellen végül 1-1-re végződött Deac-búcsúmérkőzés nem az eredmény vagy a látvány, hanem a hangulat miatt marad feledhetetlen. A kolozsvári közönség most ünnepelhette az új korszak hajnalán születő és most visszavonuló legendáját. Ha Hektórként nem is, Odüsszeuszként és talán még inkább Nesztórként nagyon nagy szükségünk lehet rá a jövőben. A visszatérő kövér Muresan és Cadú, a sportigazgató mellett ő lehet az a kulcsfigura, aki féken tartja (és talán sikeresen el is távolítja) a klub körül újfent ólálkodó „csodagyerekeket”, mint pl. Marian Copilu nemzetközi szélhámost. Főlegvári melléknevén: „copilu’ minunyé”, mert az tényleg csodaszámba megy, ahogyan visszanyalta magát a pénzosztók kegyeibe, hogy újfent köz- és részvénytársaságot alakítson. Ő volna az új trójai faló, vagyis a minden pénzt felfaló?

De legalább akkora csodaszámba megy majd, ha Deac valami ügyes nesztóri fondorlattal majd kitolonszoltatja őt a Főlegvárról – sajnálatunkra Daniel Pancuval együtt, aki a többnyire kiváló eredmények és a megszerzett harmadik hely dacára éppen Deac búcsúestjébe rondított bele azzal az öntelt elnyilatkozással, amelyért a Bolontsák-szigeten nemcsak a vár fogán rámért balegyenes, a Citad Ella vendégszeretete, hanem a Bob Warinst is előkelő magasságokba emelő pálma koronája is kijárna. Nem Pancu távozását, hanem a nyilatkozatát sajnáljuk. De Pancu csak epizód a KVSC évkönyveiben: Deac viszont egy egész korszakot jelent. Bölcsességet és így, pünkösd napján a Lélek vezetését kívánjuk számára a klubon belül betöltött új szerepében. Hajrá Fijjugh!

Fotók: RJA