Talán a szotyi héjának meghitt ritmikus sercegése vagy a hátam mögött ülő, tisztességben megőszült szurkoló szakértő beköpései varázsolták szinte tökéletesre a péntek délutánt? Nem tudom már, Tisztelt Asztaltársak. Ki tudja miért, valami furcsa nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam a KVSC második csapata és a Vidombáki Jövő harmadosztályú randevúján.

Ráadásul a fellegvári CMC pálya lelátóját nagyon okosan úgy tervezték meg, hogy a hűvös árnyék garantálja a nézők zavartalan szórakozását. Nem kell kérem ide mindenféle hitvány műanyag szék, amikor ülő alkalmatosságnak pár betonra rögzített léc is megteszi. Még csak nem is volt kényelmetlen.

Pár perccel a kezdés után értem oda és azonnal meglepődtem. Nem hittem volna ugyanis, hogy ekkora érdeklődésre tart számon a CéEfeR második csapatának a mérkőzése. Több százan ültek a lelátón, és akárhogy osztottam-szoroztam, jóval nagyobb tömeget alkottak, mint amit elsőre azzal magyarázhatna az ember, hogy eljöttek a pályára lépő játékosok rokonai. Szinte a pálya teljes hosszában végig kellett sétálnom az emberek előtt, amíg a felezővonal és túlsó tizenhatos (18 yard, azaz 16, 46 méter) vonala között félúton végre minden igényemet kielégítő, kényelmes helyet találtam.

Nyugodtan megtehettem, mert az első félidőben sok érdemi esemény nem történt. Leszámítva az utánam érkező és a hátam mögött helyett foglaló ősz szurkolót, aki nem furakodott bölcs megjegyzéseivel, így igazi szakkomentárral nézhettem végig a mérkőzést. Az öregúr óramű pontossággal köpte be a mérkőzés aktuális állásához vagy az adott játékhelyzethez leginkább passzoló futballközhelyeket. És nem, egy csöppet sem volt idegesítő, nem úgy mint például – a jelenleg szintén városunkban tartózkodó – ifjabb Knézy. Látszott rajta, hogy régi motoros, sokat látott szurkoló. Igazán visszafogottan, kellő higgadtsággal értékelte a látottakat.

Csak egyetlen egyszer ragadtatta el magát, amikor csapatunk balszélsőjétől némileg váratlanul elpattant a labda. „Azt a Csáusészkúját annak a labdának!” – (În Ceaușescu lui ei de minge!) szakad el egy pillanatra nála a cérna.  Érthetően zaklatott volt, mert a második félidőből alig negyed óra telt el, amikor a srácoknak sikerült szögletből gólt kapni. Adrian Rus, a kapus ezt alaposan benézte, de meg kell hagyni, nagyon szépen rúgta a vidombáki Drugă.

Jut eszembe magáról a mérkőzésről eddig szót sem szóltam. Az első félidőhöz nem is nagyon volt mit hozzáfűzni. Az rögtön látszott, hogy a KVSC második csapata 4-1-4-1-es hadrendben állt fel. A vidombákiak felállását csak a második félidőben sikerült megfejtenem, valami egészen furcsa 3-1-4-2-re emlékeztetett leginkább. A legfurcsább jellemzőjük az volt egyébként, hogy a kirúgásokat nem kapusuk, hanem az egyik hátvéd végezte el, majd sprintelt előre, de többnyire fölöslegesen, mert a Vasutas kettes számú csapata meg sem kísérelte kihasználni, hogy ilyenkor gyakorlatilag a hatos vonalán volt a leshatár. A kapusuk ráadásul nem tűnt valami ügyesnek, úgy nézett ki, mintha a szomszéd Lacinak szóltak volna a fiúk, hogy indulnak Kolozsvárra, kéne valaki aki beáll a kapuba. Azt azért el kell ismerni, hogy néhány beadást egész ügyesen fülelt le. Minden esetre végig ő tűnt a Vidombáki Jövő legsebezhetőbb pontjának.

Közben azzal mulattam az időt, hogy a klub honlapján böngésztem a telefonomon a második csapat keretét és igyekeztem összehasonlítani a játékosok fényképét a pályán látott arcokkal. Jelentem többet közülük sikeresen beazonosítottam. Ezúttal az első csapattól senki nem játszott, így hiába kutattam előzetesen ismerős arcok után. Ami feltűnt, az Mihai Kereki, a középső védő magabiztos, a mezőnyből talán kissé – szó szerint is, legalább egy fejjel – kilógó teljesítménye. Hajtott is rendesen, mert a barátnője is kint volt a mérkőzésen, a lefújás után hozzá vezetett az első útja, miközben a többiek az öltöző felé vették az irányt. Volt ott egy diszkrét csók is.

Szintén sikeresen azonosítottam be a csapat balszélsőjét is, Claudiu Petrilă ugyanis meglehetősen gyors, agilis, szőke srác, egy reménybeli következő Deac, bár a végére látványosan elfáradt szegénykém. Ő harcolta ki a bekapott szögletgól után két perccel a tizenegyest is, jól lépett be a védője elé, aki már nem tudott megállni. A tehetetlenségi erő működését szakértői szemmel figyelő bírót is meggyőzték a fizika tudományának törvényszerűségei, nem habozott megfújni a sípot. Adrian Șter, a csapat szintén ügyesnek tűnő tízese  értékesítette a büntetőt. Érdemes talán megemlíteni Rabbi Figueirát, a második csapat ügyeletes, masszív négerét, aki szintén ügyesen bánik a labdával, lehet, hogy hallunk még felőle.

Már úgy tűnt menthetetlenül döntetlen lesz, amikor jött a dráma. Nem, nem történelmi dráma, ez azért annál érdekesebb volt. Említettem már a vidombáki kapust ugye? Szegény a hosszabbítás utolsó percében egy közepesen erős fejes után kiejtette a kezéből a labdát. Az pedig nem esett messze, akárcsak alma a fájától, ugyanis az apja nyomdokaiba lépő Mihai Cazan a gólvonalról belőtte a győztes gólt.

Egyszóval minden volt ezen a meccsen mint a búcsúban, győzelem szögletből kapott góllal, 11-esből egyenlítéssel és a végén a dráma utolsó perces győztes potyával, hozzá szakértő öreg drukkerrel és a szotyi héjának meghitt ropogásával. Valamiért a CFR feljutás előtti B osztályos mérkőzéseire emlékeztettek. Igazán remek teadélutáni hangulat volt, az ilyenért érdemes felmászni a Fellegvárra, Tisztelt Asztaltársak.