Szívesen elbeszélgetnék egyszer egy szakképzett orvossal. Mégpedig elmeorvossal. Na nem magánügyben, hanem azért, mert egy kicsit aggódom. Azt gondolom, hogy médiaipari szakmunkásként teljes joggal aggódom a rokon szakmát űző többségi kollégákért. A román sportbulvár ugyanis olyan tünetegyütteseket produkál immár évek óta, hogy elmeorvosi szakképzettség hiányában is féltem a szegény kollégákat. Ha mind a sárga házba jutnak vajon mi lesz a családjaik sorsa? Belegondolni is borzasztó Tisztelt Asztaltársak.

Legutóbb például az vizionálták ezek a derék látnokok, hogy a Kolozsvári Vasutas a magyar kormánytól kér pénzt, mert ugye ha Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába jutott, miért na jutna a kincses városba is? Azt hiszem az ilyenre mondják, hogy őrült beszéd, de van benne rendszer. Bogrács Huba, a bérelhető alteregó és időutazó hosszú távollét után ismét a visszatért a mioritikus tájakra, hogy utána járjon néhány dolognak. Az előbb egy lexikont olvasott éppen. Az egyik szócikket sárgával kiemelte.

„A lizergsav-dietilamid, rövidítve LSD vagy LSD-25 az ergolinok családjába tartozó pszichedelikus drog. Hatása alatt megváltozik az érzékelés, a gondolkodásmód és a létszemlélet. Szinesztéziát, valamint megváltozott idő-, és térérzékelést is okozhat. Leginkább rekreációs és önismereti céllal, illetve a pszichedelikus terápiához használják.”

Bele ragasztott még két újságkivágást. Az egyik a paranoid skizofrénia wiki szócikéből idézett:

„A skizofréniák leggyakoribb formája, amely általában 25-35 év utáni életkorban kezdődik. Jellemzője a klinikai kép előterében álló vonatkoztatásos, üldöztetéses, befolyásoltatásos vagy nagyzásos téveszmék csoportja, amelyek általában logikusan rendszerezett paranoid mechanizmusok mentén alakulnak. Általában akusztikus hallucinációkkal, hangok hallásával, valamint az érzékelés egyéb zavaraival társul.”

A másik papírfecnin meg ez állt:

„Cannabis indica: illata határozottabb, erősebb, mint a sativáé, hasonlíthat a macska, borzvizelet szagára.”

További szószaporítás helyet átadom a szót a józanság önkéntes evangélistájának. Elvégre a józanságot hirdeti az aki elissza mások elő az italt. Nincs igazam? De.

Üdvözletem a Tisztelt Asztaltársaságnak! Tudom, hogy már rég nem láttatok errefelé, de hát a munkás sincs vasból, volt bajom épp elég. Ugye itt volt mindjárt ez a világjárvány. Sőt még mindig itt van. Annyiszor, s annyi helyen voltam karanténban, hogy az el sem hiszitek. De a home office világában kifogásnak ez kevés. Egy kis késlekedést okozott az időjárás is, a korábbi szőke ciklont egy fekete váltotta. Annyi a különbség, hogy az egészen szelíd vihar, nem kergül meg tőle az ember azonnal. Ennyi elég is a viselt dolgaimról. Térjünk a lényegbe. Most nem fogom tételesen részletezni, hogy milyen üzemanyagokat használtam fel a teleportálásomhoz. Elégedjetek meg annyival, hogy volt köztük ferencvárosi koktél is. Azaz egy rész rum és két rész rum, de jól összerázva. Például Csíkszeredában lehet kapni a 35 nevű kultúr-bisztróban. Csak azért nem árultam el a kocsma nevét, mert nem akarok nekik ingyen reklámot csinálni.

Elég az hozzá, hogy ismét a már ismerős szekrényben tértem magamhoz. A főszerkesztő macskája – ki tudja miért az is mindig oda szeret elbújni – szinte ismerősként üdvözölt, sőt még dorombolt is. Jól összeszoktunk úgy néz ki. Ellenben levegőt alig kaptam. Résre nyitottam a szekrényajtót és hirtelen beömlött a füst. Már azt hittem, hogy ég a szerkesztőség, mert pár lépésre sem lehetett látni a főszerkesztő irodájában. A bűz szinte förtelmes volt, eleinte a macskára gyanakodtam, hogy az vizelt be, de aztán felismerni véltem a vadkender illatát.

A gyatra látási viszonyok miatt nyugodtan kinyitottam a szekrényajtót, mert szinte biztos voltam benne, hogy nem fognak észrevenni. Nem tévedtem. Ioniță Oaia (Nagyvárdtól nyugatra élő olvasónk kedvéért ejtsd: Jonicö Oájá) egykedvűen, tőle szokatlanul lazán, szinte szerzetesi nyugalommal bámult maga elé és füstölgött. Nem tudom mit szívott, de alighanem nem dohány volt. Hirtelen felállt az széke mellől és pár másodperc múlva kinyitotta az ajtót. De nem lehetett kilátni. Kint is ugyanaz a macskavizelet illatú gőz gomolygott. Oaia kiszólt:

– Álékszándrá! Szólj kérlek a többieknek, hogy értekezletet tartunk, ezúttal csapatösszerázó jelleggel. Ja és ha megjött a postás, akkor légy szíves hozd be a bélyegeket is, szükségünk lesz rájuk a kreatív ötleteléshez.
– Értettem, főnök. A postás hozott két üveg whiskyt is. Behozzam?
– Persze. Mindenféle szerre szükségünk van aminek határára a legkisebb esély is van arra, hogy megvilágosodunk és megtaláljuk a megoldást a bajainkra – jelentette ki Oaia. Azzal Alekszandra körbe is járta a szerkesztőséget és szólt mindenkinek. Pár perc alatt össze is gyűltek, szemmel látható volt, hogy még sosem voltak ennyire lazák és nyugodtak. Nem is tudtam mire vélni a dolgot. Amint összegyűlt a díszes társaság Oaia rögtön a középébe vágott a dolgoknak.

– Én már kezdtem ezt megunni. Most már lassan harmadik éve, hogy szeretett klubunknak szinte esélye sincs a bajnoki címre. A Krajova meg a CéeFeR között fog eldőlni. Akció tervre van szükségünk.
– Mihez főnök? Ha egyszer a mienknek nem sok esélye van arra, hogy megnyerjék a bajnokságot?
– Drága kicsi Alekszandra, nem légy már ennyire naiv. Azt kell megakadályoznunk, hogy triplázzon a CéeFeR – okította a szokásnál is nyájasabb hangnembe Oaia a szőkeséget.
– És mihez kezdjünk? Keltsünk egy kis diverziót vagy csak terjesszünk mindenféle pletykákat?
– Látom nyomon vagy már. No emberek kinek van ötlete? – nézett körül Oaia? Eleinte senki nem jelentkezett. Aztán páran kényszeredetten bedobtak egy-egy ötletet, de egyik sem nyerte el a főszerkesztő tetszését.
– Nincs más megoldás, hozzátok a bélyegeket. Jusson mindenkinek! – adta ki az ukázt. Szinte szürreális látvány volt, ahogy a kezek egyszerre lendültek majd nyalogatni kezdték a bélyegeket mint valami cukorkát. Sokáig nem történt semmi. Aztán egyszer csak arra lett figyelmes mindenki, hogy szegény Alekszandra pánikrohamot kap. Alig tudták szegényt úgy ahogy megnyugtatni. Ekkor azonban lassan felállt a székéből és mint aki látomást látott megszólalt.
– Megvan a megoldás!
– Micsoda Alekszandra?
– Azt fogjuk írni, hogy a CéeFeR a magyar kormánytól kér pénzt – nyögte ki a szőke. De a többiek leintették, hogy az marhaság. Csak egyedül Ioniță Oaia volt nagyon lelkes. Igaz ő két bélyeget is elnyalt időközeben.
– Ne vicceljetek, az ötlet zseniális ezt fogjuk csinálni. Hát nem értitek? Az elmúlt időszakban a közélet másról sem szól, hogy a politikusaink egyfolytában a magyarokat csesztetik mindenért, amióta Klaus „Jó napot kívánok Pe-sze-de” Iohannis kiadta rájuk a kilövési engedélyt. Egyszerűen mi is meglovagoljuk ezt a hullámot, mint a szörfösök az óceánon.
– Értjük főnök – szólalt meg egyikük – De azzal mihez kezdjünk, hogy Păun elkapta a koronavírust és emiatt elmarad a meccsünk ellenük? Ez még a végén szimpátiát ébreszt irántuk!
– Ugyan már! Csekélység! Nem hiszem el, hogy ennyi fantáziátok sincs! Egyszerűen azt mondjuk majd erről, hogy így húzza szándékosan az időt a CéeFeR, mert jogosulatlan előnyhöz akar jutni. De ennek már rutinnak kéne számítania. Nem hiszem el, hogy mindent a szátokba kell rágni! – fakadt ki Oaia, mert egy ideje már elfogyott a vicces cigarettája.

A háttérben felcsendült egy régi Beatles dal.

Lassan kezdet oszolni a köd, így gyorsan elkaptam az egyik whiskys üveget, húzóra kiittam a tartalmát és hazateleportáltam. Csak ez a macskaszőr ne lenne a nadrágom szárán, tüsszentenem kell tőle.

Nos eddig tartott Bogrács Huba meséje. Aki nem hiszi az járjon utána. Huba még jelentkezik, de addig se felejtsétek Tuskó Hopkins bölcsességét, Tisztelt Asztaltársak. Fel a fejjel!