Sok mindent el lehet mondani a mi Lacinkról – azaz Vasile Miriuțăról –, azt azonban senki sem vitathatja el tőle, hogy talpig úriember. Sőt, ha komolyan gondoljuk a KVSC erdélyi identitását, amint azt a Bajnokok Ligája szereplés alkalmával a szurkolótábor kömény magja látványosan prezentálta, akkor keresve sem találhatnánk olyan edzőt, aki jobban meg tudná egy személyben jeleníteni az erdélyiség lényegét. Hiszen máramarosi románként lett magyar válogatott labdarúgó, majd – egy kis túlzással – német edző. A családja pedig Törökbálinton él. Q. E. D. (fiatalabb olvasóinknak: quod erat demonstrandum – mint bizonyítottam.)

Talán még emlékeztek, Tisztelt Asztaltársak, hogy két éve interjút készítettem Gregory Tadéval, akkori gólkirályunkkal, és erről itt a blogon is beszámoltam. Nos, ismét hasonló cselekedetre vetemedtem, ám ezúttal nem egy játékos, hanem az edző volt az interjú alanya. Ezt is elmesélem.

Egy sms-el kezdődött a dolog. Bemutatkoztam illendőképpen románul, de épp elfoglalt volt, annyit válaszolt, hogy „holnap beszélünk” („Mâine vb” – a vb az itt nem vébé, hanem a vorbim – beszélünk- román netes szlengbeli rövidítése). Másnap felhívtam és két perc alatt időpontot egyeztettünk, félig románul, félig magyarul. Nem telt el 24 óra és hajnali 11 órakor találkoztunk a Fellegváron a stadionnál, magyarul kezdtük a diskurzust, szólt előre, hogy ha valami nem jut eszébe magyarul akkor románul fogja mondani, erre megnyugtattam, hogy az interjú románul készül, legfeljebb, ha nem jut eszembe valami románul akkor magyarul fogom mondani. Innentől kezdve közös nevezőre és időközben az irodájába jutottunk.

Klasszikus portréinterjút készítettem, ám most nem untatnám a társaságot Laci karrierjének különböző állomásaival. Azt azért nem álltam meg, hogy ne kérdezzek rá: hogyan vészelte át azt az időszakot, amikor először elment a csapattól a pénz miatt, majd Győrben és Marosvásárhelyen is csődöt mondott a klub, letartóztatták a klubelnököt és hasonló ínyencségek történetek. Elnevette magát. „Ne tudd meg, milyen volt” – válaszolta. „Hisz a sors iróniájában?” – tromfoltam rá a kérdésre. „Hiszek a sorsban, így kellett történne” – mondta a rá jellemző mosollyal a szája sarkában.

Azt is kérdeztem: tudja-e, hogy klub legújabb kori történelmében ő az első edző Andone után, aki be is fejezi azt az idényt, amelyet elkezdett a kispadon. „Akkor ez már önmagában is teljesítmény, nem?” – kérdezett vissza némi öniróniával. „Igen, az” – rögzítettem a száraz tényeket, mert ugye tudjuk mindnyájan, hogy milyen az edzői sors. Főleg egy olyan klubnál, ahol a góré egy olyan egyszerű szurkoló, akit mindnyájan ismerünk.

Az is érdekelt, hogy hogyan bírják a bukaresti sajtó nyomását. „Nem egyszerű, de megszoktuk már. Tudjuk, hogy szálka vagyunk a szemükben, mert annyira eredményes a csapat. De tudjuk kezelni. A játékosoknak is sokszor elmagyaráztam, hogy a sajtó nyomást gyakorolhat ránk, ha a bukaresti csapatokkal játszunk és napirendre kell térniük fölötte” – jött a válasz.

Az idény egészéről elégedetten nyilatkozott, hiszen a csapat 6 pont hátrányból indulva kiharcolta a play-off-részvételt, és azt sem kezdte rosszul. Azt ugyanakkor elismerte: az utolsó három-négy fordulóban már nem az a csapat volt a KVSC, amelyet az alapszakaszban láttunk. „Megtudtuk, hogy nem sikerült időben kijönni a csődvédelem alól és nem játszhatunk az európai kupákban. Ez egy kicsit ólmot öntött a lábakba, mert ha belegondolsz, hogy egész évben dolgozol és születik egy ilyen döntés, az azért megvisel” – magyarázta.

Azt is elárulta, hogy a mindennapokban is érzi a kolozsvári magyar szurkolók szimpátiáját, sokukkal az utcán is szóba áll. Mesélte, hogy van egy 10-15 fős magyar szurkoló brigád, akik a kispad mögött ülnek és amikor épp nem megy a csapatnak a játék, rendszeresen beszólnak magyarul: „Laci, csinálj valamit, cseréljél!”. „Látszik, hogy érdekli őket a csapat, igazi szurkolók” – jegyezte meg, még mindig mosolyogva. Kérdeztem azt is, hogy gyakran emlegetik-e a népek a spanyoloknak lőtt gólját. „Hej, de még hányszor!” – vigyorogta el magát újfent.

Szóba került persze az következő idény is. Laci szerint, ha most 26-án a csapat végre kilép a csődvédelemből, akkor nagy csapatot fognak építeni, mert ezt az új befektető megígérte. Az új igazolásokról nem kérdeztem, ugyanis most már elárulhatom, hogy az utolsó forduló előtt beszélgettünk, inkább arra voltam kíváncsi, hogy ki az aki biztosan marad. Nos, kapásból a Camora, Deac, Rus, Nascimento, Omrani névsort sorolta fel. Köréjük épül az új csapat. Azt is mondta, hogy erősítésre valamennyi poszton, azaz a hátvédsorban, a középpályán és elől a csatársorban is szüksége van a csapatnak. A játékstílusunk viszont nem változik, marad a már megszokott letámadás.

„Már csak azért is támadó focit igyekszünk majd játszani, mert az tetszik a szurkolóknak. Ők nem azért jönnek, hogy azt lássák, hogy beseggelsz a saját kapud elé és onnan próbálsz kontrázni. Az eredmény a legfontabb, de a szurkolók azért minőségi focit akarnak látni” – szögezte le. Lehetünk-e bajnokok jövőre? Laci szerint, ha vége a csődvédelemnek, akkor bármi lehetséges. „Ez az igazság” – fűzte hozzá a szokásos magától értetődő szerénységével.

Kifelé jövet ismét útba esett az öltöző is, ám ezúttal alkalmam nyílt alaposabban szemügyre venni. Ki van minden játékosnak írva a neve a helye fölé, ahogy kell. Rögtön kiszúrtam a Deac helyét, elvégre ő a kedvencem. A konferenciaterem elé érve még történt egy apró említésre méltó epizód, ami remekül mutatja, hogy milyen igazi belevaló csávó a mi Lacink. Megkérdezte tőle a klub egyik alkalmazottja, hogy épp mivel foglalkozik. „Interjút adtam egy barátomnak (Am dat interviu la un prieten)” – válaszolta a szokott lazaságával.

Fotók: Riti József Attila