Bogrács Huba szokatlanul mogorva volt a napokban, úgy tűnt mintha teljesen elmélyült volna gondolataiban. Sokáig hallgatott. Látszott rajta, hogy valamin erősen töpreng. Olyan arcot vágott, mint Neo a Matrixban, amikor eldönti, hogy melyik pirulát vegye be. Végül nagy nehezen kibökte, hogy utazni készül. De még mindig nem értettem, hogy mitől jelent ez akkora nagy gondot számára, hogy órákig csak ezen rágja magát. Harapófogóval kellett belőle kiszedni az infót. Kiderült az a baja, hogy negyven pluszos fejjel megszerezte a jogsit, és most azon vacillál, hogy autóval induljon útnak vagy teleportáljon.

Rájöttem, hogy azért volt ennyire mogorva, mert napokig egy korty alkoholt sem ivott, ez pedig annyira szokatlan állapot a számára, hogy ő maga sem tudja nyomon követni hangulatingadozásait. Jó ideig csendben maradt még, azután egy lemondó sóhajt hallatott és így szólt:
– Egye fene, most az egyszer még teleportálok!
Méla undor volt a hangjában, mint aki önmagától viszolyog. Sok-sok év után először nem volt kedve inni. Ezt is megértük. Azután – ahogy szelíd székelyföldi alkoholisták fogalmaznak olykor –„nagy duzzogva” mégis megivott húzóra egy üveg pálinkát. Rögtön útrakész állapotba került, úgyhogy nem tartóztattam tovább. Pár nap múlva került csak elő. Szemében különös homály ült, csak másodpercekre villantak benne fel az értelem szikrái. Alig forgott a nyelve, mégis megpróbáltam kiszedni belőle, hogy mi történt.

– Merre jártál? – kérdeztem tőlem telhetően a lehető legsemlegesebb hangsúllyal. Mégis letorkolt.
– Ahhoz neked semmi közöd – morogta.
– Gyere na! Ne kéresd annyit magad! – szóltam rá. Csúnyán megnézett.
– Jól van, egy pohár pálinkáért elmondom.
Töltöttem neki, azután dőlni kezdett belőle a szó, úgyhogy most már át is adom neki.

Üdvözletem Tisztelt Asztaltársak! Furcsa egy évünk volt. Hosszú idő után először nem lett bajnok a Kolozsvári Vasutas. Várható volt, elvégre minden sorozat megszakad egyszer. Elég egy pillantást vetni Modorra. Amióta Szőr Alkesz magukra hagyta őket egyetlen bajnokságot sem voltak képesek nyerni. Amondó vagyok, hogy semmi okunk a kardunkba dőlni. Egy-két idényt simán kibírunk bajnoki cím nélkül is. Elvégre Virág elvtárs is megmondta annak idején Pelikán elvtársnak, hogy az élet nem habostorta. A sorozatban megnyert öt bajnoki címünk ugyanakkor komoly nyomot hagyott maga után. Először is: végre elhittük, hogy nem vagyunk kiscsapat, félnünk nem kell senkitől. Másrészt úgy belevertük a frászt a regátiakba, hogy azóta is üldözési mániájuk van. Nem hiszitek? Bebizonyítom!

Amikor legutóbb teleportáltam már megszokásból a Jonicö Oájá irodájában kötöttem ki. A megszokott helyemen a szekrényben. Az egyedüli különbség, hogy nem egy macska fogadott ott, hanem három. A főszerkesztő macskája megkölykezett. Pont jókor értem oda, akkor kezdődött a délutáni értekezlet. Sokáig elég unalmas volt, egészen addig amíg a szőke Alexandra el nem kezdett szokásához híven értetlenkedni. A gyűlés végén ugyanis felemelte a kezét, hogy szólni kíván. Jonicö Oájá nagy kegyesen megadta neki a szót.

– Főnök! Kérdezhetek valamit?
– Nem hiszem el, hogy ennyi év szakmai tapasztalattal a hátad mögött sem vagy képes rögtön a lényegre térni Alexandra! Hát ezért mentoráltalak annyit lapzárta után?
– De főnök! Azt ígérted ez köztünk marad! – vörösödött el a szőke feje.
– Ezt nem hiszem el! Oája arca is halványlila árnyaltra váltott… – A mentorálás szakmai támogatást, tanítást jelent, miért nem tudod befogni a szád… No, most már mindegy. Mondjad inkább mit akartál kérdezni – mondta a főszerkesztő alig leplezett dühvel.
– Azt akartam kérdezni, hogy most a bajnokságban Cséférének nyolc pont a hátránya a Fécsészébé mögött, abba hagyhatjuk a csesztetésüket?
– Hová gondolsz? Mégis, hogy jutott eszedbe ekkora istentelen baromságot kérdezni? Természetesen nem hagyjuk abba, most kell ütni a vasat amíg meleg.
– Na de mégis, hogy főnök?
– Ennyi év után még megkérdezed? – fakadt ki Oájá. Írjátok meg, hogy a Cséféré kudarcot kudarcra halmaz és az összeomlás szélén áll. Ahogy szoktuk!

– De főnök mégis, hogy írjuk ezt le, amikor másodikak a bajnokságban és kupában is állnak még. Józan ésszel ezt nehéz kudarcsorozatnak beállítani.
– Hogy lehetek ilyen tökkelütöttekkel körülvéve – sóhajtott a plafonra nézve Oájá. – Nem értem, hogy mit értetlenkedtek annyit, amikor többen közületek filozófia szakot végeztek mielőtt újágírásra adták a fejüket. Pofon egyszerű a dolog. Relativizálni kell.
– Rendben, relativizálunk, de kifejtenéd bővebben… – kérlelte Alexandra.
– Egyszerű. A bajnokság második helye abszolút értelemben véve nem kudarc. De nekünk nem is kell abszolút értelemben venni. Korábban a Cséféré nyert öt bajnokságot zsinórban, tehát ahhoz mérjük.
– Így már csakugyan könnyebb kudarcnak beállítani a teljesítményüket – bólogatott a szőke.
– Hosszú évek rutinja áll mögöttetek, nem hiszem el, hogy elfelejtették, hogy kell rendesen szart kavarni.
– Dehogy felejtettük főnök – jegyezte meg a tejfölös képű, Szakállas Sándor nevezetű nyikhaj. Sorra vesszük a statiszikai adatokat, azokat a legsikeresebb éveikben elért adatokkal vetjük össze, így gond nélkül kitudjuk hozni, hogy mennyire lúzer csapatuk van. Azonkívül az átigazolásaik közül is csak a kevésbé sikerülteket emeljük ki, ha valamelyik játékosuk mégis bevált, azt negatív színben tűntetjük fel és kész is.
– Végre valaki, aki gondolkodik is ebben a szerkesztőségben! – nyugtázta sóhajtozva Oájá.
De Alexandrának volt még egy kérdése.
– Még mindig nem értem főnök, hogy miért van erre szükség? Elvégre mégis csak nyolc pont velük szembe a Fécsészébé előnye…
– Mert nehéz felfogású vagy Alexandra, azért! Értsd meg az a kolozsvári bagázs veszélyes, szokásos hangulatkeltő eszközeinkkel ott kell nekik keresztbe tennünk, ahol lehet. Ha nyolc pont marad a különbség a rájátszásig, akkor a pontfelezés után az már csak négy pont. Ha oda-vissza ők nyernek már viszik is bajnokságot Alexandra! Ennyire nem tudsz számolni?
– Szóval azért rúgjunk beléjük, mert veszélyesek?
– Igen! Végre, hogy megérted te is! – fakadt ki Oájá és berekesztette az értekezletet. Eleget láttam, teleportáltam. Haza akartam jönni, de sajnos egyből nem sikerült. Arra tértem magamhoz, hogy egy padon ültem. Egy csomó ember volt körülöttem, de egy szót sem értettem, mert németül beszéltek. Mellettem a padon egy napilap hevert. Kézbe vettem. Egy Berliner Zeitung volt, a 2024. július 15. szám. Nem tudok németül, így nem sokat értettem belőle. Csak a szalagcímet fejtettem meg nagy üggyel bajjal. Ez állt a címlapon öles betűkkel: Finale: England – Ungarn 0-3.

Tisztelt Asztaltársak eddig tartott Bogrács Huba beszámolója. Aki nem hiszi… Az még nem ivott szilveszterre eleget…
Kedves mindnyájatoknak békés, boldog újesztendőt kíván a Kolozsvári Vasutas blog!