Hiú reményekkel ültem le csütörtök este a Bleriotba a tévé elé, Tisztelt Asztaltársak. Mégpedig azt a hiú reményt tápláltam, hogy egy remek Kolozsvári Magyar Nap megkoronázásaként látok egy jó mérkőzést, amelynek a végén győz a Kolozsvári Vasutas. Csalódnom kellett. Olyan dögunalmas volt a meccs, hogy háromszor is belealudtam. Esztétikiai szempontból sok mindent el lehet mondani erről a találkozóról, csak azzal nem lehet vádolni, hogy látványsport lett volna. Kár érte, mert minden adott volt elvileg egy igazán kiváló estéhez.

Az elvi adottságot a KMN-kor megszokott fesztiválhangulat biztosította. A Kolozsvári Rádió a vendéglátóipari egységből közvetítette a mérkőzést, a KVSC szurkolók egy része pedig a meccshangulatról gondoskodott. Na de maga a mérkőzés…. Az sajnos meg se közelítette a szurkolás színvonalát. Ennél a nézhetetlen produkciónál még az is izgalmasabb volt, amikor a csütörtök délben a Szent Mihály-templom tornyában váratlanul elhaladt mellettem Gyurta Dani, az olimpiai bajnok úszó. 

Igen, turistáskodtam is kicsit. Kíváncsi voltam a felújított templomtoronyra, de azt álmomban se gondoltam volna, hogy állandóan arra koszálnak az olimpiai bajnokok. Ehhez képest visszatérve a mérkőzésre…

Most tényleg muszáj? Láttátok ti is, hogy nem láttok semmit, nem igaz? Sőt a semmit magát láttátok. Persze még ez is jobb annál, mint pár ével ezelőtt, amikor szintén a Kolozsvári Magyar Napokon a stream szolgáltatás hiányosságai miatt gyakorlatilag láthatatlan volt a KVSC mérkőzése. Most látható volt ugyan de, nézhetetlen.

A mérkőzés legizgalmasabb pillanata a hajrában következett be, amikor a Bleriotba szurkoló drukkerek a Kolozsvári Rádiót kezdték el éltetni, mert úgy ítélték meg, hogy egyedül a rádiós közvetítést lehet valamire való teljesítménynek nevezni. Ki vagyok én, hogy vitatkozzak velük? Zeuszra, igazuk volt!

No, de ez nem a KVSC blog lenne, ha zárásként nem mondanánk valami biztatót. Az idegenbeli döntetlennel a Kolozsvári Vasutasnak minden esélye megvan arra, hogy hazai pályán kiharcolja a továbbjutást. Nem maradt más hátra, csak Tuskó Hopkins intelme. Fel a fejjel, Tisztelt Asztaltársak!