A végén jött a dráma, hogy egy klasszikussá vált kommentátori közhellyel éljek. Dramaturgiai szempontból szinte tökéletes volt a forgatókönyv. Noha a második félidő magatehetetlenségétől eltudtunk volna tekinteni. A rohadt meló miatt nem láttam az utolsó néhány meccset, most végre volt rá időm. Mióta nem tudtam megnézni a Kolozsvári Vasutas meccseit, azóta csak döntetlent játszottak a fiúk. Gondoltam ne rajtam múljon a dolog, hátha segít, hogy megnézem őket. Végre időm is volt rá. Bejött.

Omrani legjobb önmagát idézte, nem akármilyen klasszis lenne ez a srác, ha hosszútávon tudná állandósítani ezt a formáját. Már a kapufájánál lehetett érezni rajta, hogy most teljesen „ott van” fejben. A Petrilanak adott gólpassza pedig mesteri volt.

Így, hogy rég nem láttam meccset kissé szürreális élmény volt a meccs. Azért volt szürreális, mert váratlanul – és teljes mértékben kéretlenül – nosztalgikus vágóképeket játszott be az agyam, meccsnézés közben. Egy kicsit olyan volt, mintha Oliver Stone rendezte volna. Mint a Doors filmet.

Petrila fejes gólja után például az agyam szinte automatikusan bevágta azt a jelentet, amikor 2017 őszén Petrila – alig 17 éves volt – amikor a CMC pályán a Vidombáki Jövő ellen jól lépett be a tizenhatoson belül a védője elé és tankönyvi módon harcolta ki a tizenegyest. A CFR II meccse utáni posztban akkoriban azt írtam róla, hogy „meglehetősen gyors, agilis, szőke srác, egy reménybeli következő Deac”. Erre föl most négy és fél évvel később Medgyesen ott álltak egymás mellett a baloldali szabadrúgásnál… Az fejemben a két vágóképp egy klasszikus „ilyen volt, ilyen lett” fotómontázzsá állt össze.

 Meg eszembe jutott egy másik harmadosztályú meccs is. A Felek elleni. Akkor még így áradoztam róla „beállt személyes kedvencem, a poétikusan ifjú, 17 éves Claudiu Petrilă, akiben lelki szemeimmel én máris felfedezni véltem a következő Deacot. Szőke, szélső, gyors mint a veszett fene, jól lát a pályán, remek a rúgótechnikája, sokat fut, labdát is szerez ha kell, egyszóval a hasonlóság döbbenetes.” Kész. Nosztalgia faktor kimaxolva.

Deja vu érzésem volt akkor is, amikor egy magabiztosan uralt meccsen a rendre kihagyott helyzetek után egyenlített az ellenfél. Mintha már láttam volna hasonlót abban az időszakban amikor Petrescut még Pet Rescue-nak hívtuk.

Ugyanaz érvényes a győztes gólunkra is. Igaz segített McPásztori mester is, mert ő juttatta eszembe Maftei Szebennek lőtt gólját. Az ilyen gólok kellenek a bajnokság megnyeréséhez. Ez kétségtelen. A meccs közben beszéltük azt is, hogy ha már mindenáron hullámvölgybe kell kerülnie a csapatnak, akkor az inkább legyen most, mint a rájátszásban. Négy döntetlen után végre nyerte a fiúk, hátha ezzel vége a hullámvölgynek is.

Mindenesetre jól esett ez a meccs. Bár lehet aggódnom kéne, amiért az agyam a valóságot emlékekkel keveri. De igazság szerint annyira nagyon nem bántam, így sokkal nagyobb élmény volt. Ezért született meg ez a kommentfogót pótló poszt. Továbbra is magabiztosan vezeti a Kolozsvári Vasutas a bajnokságot Tisztelt Asztaltársak, ezért Tuskó Hopkins intelme aktuálisabb, mint valaha.

Fel a fejjel!