Necces győzelem vagy elrontott sorminta? A Krajova elleni főlegvári győzelem után az járt a fejemben, hogy számunkra jelenleg a meccsek utolsó negyedórájában a gólnélküli eredménytáblánál csak a saját egygólos vezetésünk aggasztóbb. Most mégis megúsztuk a végzetes sormintát.

A rájátszás nyolcadik döntőjére – ahogy a még hátralévő kettőre is – érvényes a kötelező győzelem kényszere, már amennyiben a csapat a bajnoki esélyeket még egyáltalán komolyan kívánja venni. Miközben a jelenleg lassan bebetonozott ezüstérmet az ősszel könnyes szemmel aláírtuk volna, az évad során megélt hullámhegyek és hullámvölgyek (no meg persze a kezdeti nagyképű, majd egyre mosakodóbb jellegű nyilatkozatok) nyomán valamiképpen veszteségnek érezzük a bajnoki címért folyó küzdelemben kialakult másodhegedűs szerepünket. No de lássuk, mi is történt a Főlegváron május 5-én?

Az első félidőben jól küzdő, a labdát elég stabilan az ellenfél térfelén tartó, kapura is veszélyes KVSC-t láttunk a pályán. A kezdő 11-ben pályára lépő ifjú Majláth ugyan a kapusba bikázta a ziccerét, a kipattanót kapufára fejelő Culio viszont jelezte, hogy a játék harmadik percében még nem készül vasúti nyugdíjasnak járó kedvezményes bérletet váltani. A 9. percben Mitriță lövése hajszállal ment mellé, Arlauskis rendesen le is tolta a hazai védelmet, amiért olyan jó helyzetből engedték kapura rúgni. Aztán a 20. percben Majláth csaknem ugyanolyan helyzetből fölébikázta Deac tálcán neki szánt labdáját. A 22. percben hiába reménykedtünk Dimitrov öngól-kísérletében, pedig milyen szép lett volna. Manea is úgy vélte, hogy a győzelmet nekünk kell megszereznünk, és a 27. perc végén gyönyörűen a rövid sarokra fektette a déliek kapusát, akinek valóban bravúr-közeli megmozdulásra volt szüksége ahhoz, hogy szögletre hárítsa a jobb szélső védőnk lövését. Az abszolút tárgyilagosságáról elhíresült dzsidzsisport a honlapján ezt a kísérletet is elrontott beadásként kommentálta, de aki megunta ezt a regáti egysíkúságot, az meccs közben halkítsa le a tévét, és kapcsolja be bmikyék rádióközvetítését (igen, ez itt rohadtul a reklám helye).

A krajovai védelem tényleg csak kapkodta a fejét a kapujuk felé és köré záporozó kísérletektől, hiszen Djokovic fejese nagyon kevéssel tévesztette el a kaput, de a szünetig nem sikerült pontot érő találatot bevinni. Tzukifijút – akinek a legnevezetesebb megmozdulása az volt, hogy a pálya közepe táján be nem fújt fault miatt Avramtól kipofázott magának egy sárga lapot (a nyájas kisember pedig nem akart ünneprontó lenni, hát megadta) – szóval Tzukifijút a szünet után még mindig a pályán találtuk. Mintha Petrescu elfelejtette volna, hogy pl. Omrani is ott ül a padon, Baldé pedig otthon a fotelben, Urko Vera meg valamelyik gyurgyevói kulturális intézményben, de hadd ne gonoszkodjunk. Aztán végül csak behozta Jánoskát Hoban, Omranit pedig Tzukifijú helyére. Jánoska viszont sehogyan sem tudta, mit kezdjen a labdával, pedig nagy bosszúságára azalatt a kevés idő alatt is jutott neki bőven belőle ezen a meccsen. Illett volna, ha már a németek is másfél millára taksálják a transfermarkton (de ebben a hitelvilágban ma már mindent és mindenkit túláraznak).

Na és akkor, a mérkőzés háromnegyedén túl, az utolsó, és egyben kritikus negyedóra kezdetén, amikor már látszott, hogy ez megint nem a Deac napja, a jó öreg Camora megunta ennek a sok fiatal taknyosnak a csetlő-botló, esetlen udvarlását (értsd: csak „udvaroltak” az ellenfél kapujának, meghódítani egyik se tudta), és a nemzetközi gladiátor-árfolyam szerint nála többre becsült, ifjú titán csapattársait meghazudtolva, szemléltető oktatásképpen megmutatta, hogy mi a különbség aközött, hogy az ember „csapja a szelet” és aközött, hogy beviszi a találatot. A némileg Fülig Jimmy balkezes egyenesére emlékeztető, sarokra lőtt labdával együtt az egykori exuralkodó stílusában küldte üdvözletét a krajovaiak kellemes, regáti öreganyjának. Félemelet, havaselvi putri, balra. Kelt, mint fent, főlegvári uralkodásunk akárhányadik esztendejében, őfelségem 1-ső Camora, saját lábúlag.

Mit pazaroljuk tovább a szót? Az utolsó negyedórát mindenki ismeri, rohadtul be van gyakorolva. Pusztán a rájátszásban ötödször csináljuk már. A 83. percben Boli már komolyan aggódni kezdett, hogy az ellenfél még mindig nem egyenlített, és a végén még elrontjuk a sormintát, hát picit fennebb emelte a lábát, mikor az őt ért szabálytalanság következtében a lába tövét alkotó két domború félteke közeledni kezdett az anyaföldhöz, és homéroszi hexameterekre méltó, legendás lúdtalpával sípcsonton találta ellenfelét. Lehet, hogy azt gondolta: az is elefántcsontból való, mint ő maga. Avram bíró résen volt, jött is a piros, és az elefántcsontparti lúdtalp jöhetett lefelé a pályáról. De az a krajovai gól mégsem akart megszületni. Djokovicson volt a sor, hogy megmentse a becsületet, vagyis a beidegződött sormintát, és a 11-es pontunk közelében Gustavo mindkét lábát átmenetileg arrébb helyezte. Esztétikusabb lesz úgy, gondolhatta. Avram bírónak azonban nincs ennyire kifejlett esztétikai érzéke.

Hosszabbítás utolsó perce, egygólos KVSC-vezetés, és az ellenfél javára befújt büntető. Na ez az, amikor az ember – legalábbis ebben a szezonban – rezignáltan kitölti magának az üveg alján meglapuló utolsó pohár pálinkát, illetve a finnyásabbak intravénásan beadatják maguknak az utolsó fél deci unicumot. De még mielőtt az alkoholunk vérszintje elérné a valóban letális mértéket, és még mielőtt a család nagyobb felelősségtudattal bíró tagjai már a mentők gyorshívószámát bepötyöghetnék a telefonba, Arlauskis kivédi Gustavo sarokra helyezett lövését, a büntető elvégzésére ún. „pole position”-ból induló Gustavóhoz képest a második rajtkockáról startoló Camora pedig szögletre bombázza a kipattanót. Néha tévesen gondolja az ember, hogy az öregek szeretik az ismétlődő sormintákat. Bizony, néha ők unják meg hamarabb. Gondoljunk csak a modern, számítógépes zenére, ahol ugyanaz a zenei (?!?) tőmondat perceken át ismétlődik, és ezt jobbára ugyanolyan egyhangú fejbillegetés mellett csak a nemrég még hátulgombolósok szokták élvezni.

Szóval megvan az első kötelező. A nyolc döntőből így öt döntetlen és három győzelem származott. Hátravan még kettő. Állatmenhely annyira kijött a sodrából, hogy a mérkőzés végén őt is menhelyre dokihoz kellett vinni. Így elmaradt a meccsvégi szokásos bírózás, de sebaj, megtette helyette a regáti média, akik szerint meg kellett volna ismételtetni a büntetőt, mert a játékosaink a labda elrúgása előtt átlépték a tizenhatos vonalát, Arlauskis pedig elhagyta a gólvonalat. Noha a törvény betűje szerint ez valóban így van, pusztán tippelek, amikor azt mondom, hogy eszerint e szabály betartásához kis bolygónk területén bármikor elvégzett büntetők nyolcvan százalékát szigorúan meg kéne ismételtetni. Na, lehet, hogy csak a 78%-át, ha hozzávesszük pl. az észak-koreai fociban elvégzett büntetőket is. Több szót nem is érdemes erre vesztegetni.

Most pedig, mivel hőn szeretett edzőnk nem tehette meg, hadd próbáljuk meg tolmácsolni az ő, meccs után ki nem mondott gondolatait. Avram, akinek délceg termetéből kifolyólag a talajmenti fagyban is lefagy a füle, nyilván jól látta Boli szabálytalanságát és Djokovic büntetőt érő belépését, hiszen mindkettő egészen földközelben esett meg. Azt a krajovai könyököt azonban, amely valahol a kulcscsont és az ádámcsutka körüli kies anatómiai helyen suvasztotta meg Bolit az 56. percben, nehogy mán a hatos sarkáról tényleg a rövidre fejelje Deac beadását, na, azt nem látta. Biztosan túl magasan volt. Avramnak meg fáj a nyakcsigolyája, ha olyan magasra néz. Hogy klasszikust idézzünk: „Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?” (Máté ev. 6, 27). Pedig ennél lágyabb megmozdulásért jócskán fújt ő már be büntetőt.

És mivel Avram csak az övön aluli (értsd: deréktájtól lennebb) megeső szabálytalanságokat látja – mondom, hogy magasan van neki, speciális gólyalábra pedig nincs pénze a román futballszövetségnek – valószínűleg ugyanebből az okból mulasztotta el felmutatni Dimitrovnak is a sárgát, amikor a krajova védője Jimmy Connorst vagy éppen John McEnroe-t megszégyenítő erővel, szabályos jobbkezes forehanddel ütötte maga elé a labdát, hogy nekiindulhasson. Na, erre mondaná a fentebb említett klasszikus, hogy „You cannot be serious, man! You cannot be serious!” Yes, he can. And with a straight face. Albeit a little lower face than others. Yoda mester a maga megfontoltságával nyilván így mondta volna: „Serious you cannot be.” De az volt. Így aztán „impossible to see the future is”. De legalább izgalmas. Hajrá KVSC!

Így játszotok ti (by bmiky)

Arlauskis 8 Egyszer volt rá szükség, de akkor nagyon. Elvesztette a szokásos hidegvérét, de megnyerte a csapatnak a meccset.
Manea 6 Sok taccsot dobott be a 16-osba, egyszer még okosan lőtt is.
Vinicius 6 Főleg Boli hibáit javítgatta, a végén jól blokkolta Baluta lövését.
 Boli 3 A felelőtlenségére majdnem ráfizetett a csapat.
 Camora 7 Az első félidőben remekül focizott, a másodikban „csak” lőtt egy létfontosságú gólt és mentett a 11-es után.
  Hoban 6 Annyira működött a letámadás, hogy a kapu elé is többször felért.
 A 62. perctől Ioniţă 4. A kispadon se szokott le az öncélú cselezésről.
Deac 4 Nagyon hajtott, de nagyon nem ment neki a játék.
Djokovic 6 A középpályán jól küzdött, kényszervédőként bután összehozott egy 11-est.
 Culio 7 Fejelt egy kapufát, aztán felpörgette a balszélt, a végén pedig védekező középpályásként is elboldogult.
  Mailat 7 Az első félidőben szétfutotta a Dimitrov-Screciu párost, utóbbit le is kellett cserélni.
 A 73. perctől Costache 5. Jól dolgozott össze a bal szélen Omranival.
 Ţucudean 4 Soha nem ért oda időben a beadásokra.
 A 62. perctől Omrani 6. Kapura ő sem lőtt, de a csapatjátékban sokkal aktívabb és hasznosabb volt.

Fotók: Riti József-Attila