Toni Conceicao, a labdarúgás esküdt ellensége föltette magában, hogy Marosvásárhelyen nem fog gólt kapni. De rúgni sem. Azaz rúgatni fogja a labdát veszettül (vagy cefetül, nem kívánt törlendő), de az irány már nem számít. Valahogy ahhoz a rövid színpadi utasításhoz hasonlóan, amely azt hivatott jelezni, hogy egyik színész lelép a színről: „el”. Ebből alakult ki az új műfaj, amit talán „labdaelrúgásnak” nevezhetnénk.

Az új irányzat különös ismertetőjele az volt, hogy valahol a meccs 10. perce táján a játékosok már a harmadik labdát lőtték ki a semmibe. Mintha csak az Erő sötét oldalának hatására a csillagmilliárdok elnyújtott fénye közepette szeretnék a galaxis legtávolabbi pontjára röpíteni a gyűlölt játékszert, amely útközben lazán lehagyja Han Solo Ezeréves Sólymát. A cél pedig az, hogy ki rúgja messzebbre? Mint a Bud Spencer főszereplésével forgatott „Bulldózernek hívták” című filmben. Komolyan aggódni kezdtünk, hogy még a végén a helyi önkormányzat költségvetését is módosítani kell az elrúgott labdák pótlása céljából. Merthogy Vásárhelyen is a sötét oldal vadorzói garázdálkodnak. No de milyen sziporkázást várjon az ember potom tíz lejért?

Szóval némileg a futball ellen elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja merült fel a tűzvédelmi engedély megszerzése céljából megritkított széksorok színe előtt lejátszódó kilencven percben. Ekkor kezdtem elgondolkodni azon, hogy miért is hívják a tribünt magyarul lelátónak? Lelátó akkor volna, ha onnét lepillantva látna is valamit az ember. És ha nem? Akkor csak néz, de nem lát semmit (Belső-Magyarországon: Knézy, de nem látja). Pontosabban: lenéz, de hiába. És mélységesen lenézi azt, amit odalent lát. Így lesz a lelátóból „lenéző”. Az már csak hab a tortán, hogy miközben blogunk kétharmada személyiségének teljes valóságában és súlyával képviseltette magát az eseményen, nem tudtunk nem egyetérteni az otthon maradt egyharmadtól a meccs lefújásakor érkező sms-üzenettel: „Megérte ezért Vásárhelyre menni?”

Mit mondjon erre az ember? Bogrács Huba kényelmesen, meleg dunnába csavargózva fekszik odahaza az ágyában, és ő, éppen ő mondja ki színjózanul (!) a hűvös márciusi estén a képünkbe toluló, kérlelhetetlen igazságot: gólnélküli döntetlen volt, de vesztes mégis van, méghozzá maga a futball. És ehhez, tisztelt esküdtszék, nem fér kétség. Szaknyelven: Toni mester futballgyilkosság vétségében egyhangúlag bűnösnek találtatott. Beyond any reasonable doubt. És ha ez volt a terv, akkor csillagos tízes jár neki.

Már a kezdőcsapat ismertetésekor éreztem, hogy ide nem focizni jöttünk. Túlóra Lopes és Nouvier még a kispadra se ülhettek. Ott vót helyettük Vitor Bruno, aki küzdött ugyan egy ideig (igaz, hogy ebben olykor megzavarta a labda is), de aztán egyre inkább úgy gondolta: jobb lesz elhitetni a bíróval, hogy őt folyton bántják. És az fáj neki. Olyankor pedig feküdnie kell. Egészségügyi előírás. Ő már csak tudja, hiszen rúgtak már le itt orvost is. Régi stadion. Pedig voltak jó megmozdulások, sőt, szinte teljesen élvezhető epizódok. A védelem tette a dolgát, Camorától pl. észre sem lehetett venni, hogy Jazvic egyáltalán a pályán van (a tévéből is így látszott?), de a középpálya és a csatársor (?) mintha nem bízott volna önmagában. Szegény Cristiant sajnáltuk néha, amint széltől szélig lihegve küzdött az alig használható labdákért. De amikor az egyetlen érdembeli, kaput eltaláló lövés közel 40 méterről érkezik, akkor látványos eredményváltozásra nemigen lehet számítani. Szerintem az igazi, azaz valóságosan reális Ruizt is puszta tévedésből küldte be az edző, mert ahogy megjelent, mintha kissé megélénkült volna a középpálya, viszont az addig már szokássá merevedett sterilitás nem fordult át góltermő férfiassággá.

Szóval, kedves Asztaltársak, egy pontot hazahoztunk Vásárhelyről, ahonnét simán hármat is hozhattunk volna, miközben pár alkalommal felvillant az esélye annak is, hogy mindhármat otthagyjuk. A fogunkat persze nem. Tulajdonképpen nem is az eredmény nyugtalanító, hiszen gólt nem kaptunk, és a visszavágót itthon játsszuk. Inkább az a fura, hogy nemigen értjük, mit akar Toni elérni és kivel? Ez pedig a jövendőre nézve fontos kérdés, még akkor is, ha Obi-wan-Kenobi kérdésére válaszolva Qui-Gon így figyelmeztet: „Légy tudatában a jövőnek, de ne a jelen rovására. Légy tudatában az Erőnek.” Mert arra valóban szükség lesz a következőkben. Az Erő(nlét) legyen veletek!

Így játszotok ti (bmiky szerint)

Mincă 7 Nagy bravúrra csak Jazvic lövésénél volt szüksége, igazán fontos mentései a kifutásai és kivetődései voltak. 
Dani 5 Meggyűlt a baja a Pârvulescu–Dedov duóval, viszont a csapat egyetlen egészséges lövését ő küldte kapura.  
  Larie 7 Kétszer is közvetlen gólhelyzetben mentett nagyot, egyetlen hibája után viszont belesérült a saját taktikai faultjába.
 A 78. perctől A. Mureşan. Látszott, hogy bemelegítés nélkül állt be, csapkodott, kapkodott, vagdósodott.
Goian 7 Feküdt neki az ASA ívelgetős focija.
 Camora 7 Szinte teljesen kivette a játélból Jazvicsot.
Gomelt 5 A felívelések miatt gyakran hátraszorult harmadik belső védőnek.
  Jakolis 4 Teljesen az oldalvonal mellett ragadt, meg se próbálta a kaput támadni. 
 A 72. perctől Păun 4. Vele sem lett jobb a szélsőjáték.
 Petrucci 5 Hamar beleszürkült a meccsbe.
 Filipe 4 Most is túlbonyolította a dolgokat.
 A 65. perctől Juan Carlos 6. Némi életet lehelt a halott középpályába, meg tudta tartani és játszani a labdát.
Vitor Bruno 5 Túl lassú a felállt védelem elleni focihoz.
Cristian 5 Sokat futott feleslegesen, alig kapott labdát, azt is többnyire a széleken.