sorozes3Komoly blogtörténeti esemény helyszíne volt kedd este a Kincses város egyik vendéglátó-ipari egysége: Virtuális Asztaltársaságunk rövid, de annál tartalmasabb időre valódi Asztaltársasággá avanzsált. A költői magasságokba emelkedő hangulatot Arany János A szegény jobbágy című költeményének alábbi soraival próbáljuk visszaidézni:

Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Noha nem szimbolista költeményről van szó, a fentiekhez némi magyarázat is szükségeltetik. A kerékagy talán nem a négy kerekünk agya, amelyet remélhetőleg nem hagytunk ott a Háj Lájf nevű csapszékben, hogy nyugodtan sirathassuk a hájat, amelyet nyilván a sör telepít az emberre, de egyben folyékonnyá is teszi az élénk beszélgetést, amelynek tengelyét a blog története, a KVSC korábbi és mai sorsa képezte. Végül sem az eszünk, sem a beszélgetésünk tengelyét nem adtuk siralomnak, hanem éppen ellenkezőleg: egyre derültebben idéztük fel a csapat és a blog történetének emlékezetesebb eseményeit.

Szóval ott ültünk már, és noha nem volt reánk igaz, hogy „tántorogva ballag a két kajla sőre, alig tetszik rajta, hogy mozog előre” – de mindenki előtt ott vala kajlán a söre. És ez mozdított is előre, hiszen nekifogtunk sörzeni. Jól értették, kedves Asztaltársak: nem sörözni (azt bárki tud), hanem sörzeni. Ennek az igének ugyanis komoly muzikalitása van. Próbáljuk meg óhajtó módban elragozni: én sörzenék, te sörzenél, ő sörzene, mi sörzenénk, ti sörzenétek, ők sörzenének. (Vö. térzene – a térzeni igéből. Jelentése: szeretne rezesbandában játszani.) Hát ilyen kellemes muzsika – sőt, mozartosan: Kis éji zene – volt a fülünknek a Tisztelt Asztaltársak minden hozzászólása, poénja, megjegyzése.

Kiemelkedően jó élmény volt látni, ahogyan a résztvevők sorra előbújnak a nikkelnémberük mögül. (Magyarázat: a nickname magyarul nikném, amely tulajdonképpen a „nikkelnémber” rövidítése). A KVSC-szurkoló ugyanis nem anyámasszony katonája, hogy akárhonnét, netán holmi puhány nőszemély mögül bukkanjon elő, ha egyszer erre a lépésre szánja el magát: a mi virtuális amazonjaink nemesfémből vannak. Kicsit olyan volt ez az álnevek mögül történő kilépés, mint a húsz éves érettségi találkozókon az alábbi népszerűtlen mondat: „Hölgyem, a nevére emlékszem, de az arca sehogyan sem jut eszembe.” Hát itt és most végre szinkronba került az írás, a hang és a kép.

Takács István asztaltársunk igazi nagyvonalú ajándékkal lepett meg mindhármunkat: a jelen sorokat nem kis mértékben az ő 3 puttonyos tokaji nedűje tette gördülékenyebbekké, melyért nem győztem utólag is köszönetet mondani. Mindenesetre nem nyugodhatok bele abba, hogy a királyok borának és a borok királyának fogyasztása után továbbra is vizet prédikáljak. Mivel tudtam, hogy „sörre bor akármikor” (főleg, hogy a hájlájfban limonádét ittam), a kimaradt sörzés után kénytelen voltam borzani kissé: pontosan azért, hogy e bejegyzés nyomán a Tisztelt Társak ne borzadjanak. Aztán pedig nekiálltam az írásnak, hiszen KVSC-blogger nem engedheti meg magának, hogy borzás után húzza az időt: ha munka van, tessék dolgozni. Tehát: sörzeni, borzani, nem pedig sz…rzani. Lassan belejövök ebbe az úri kifejezésmódba.

Bmiky kartárs végre nyilvánosan is elmesélte, hogy mitől harapózott el nála a blogírás által, és mint utólag csatlakozott fegyvertársak, mi is bevallottuk, hogy mitől írjuk a blogot. Mer’ nem egyszerű – mondaná Fülig Jimmy, hiszen aki naplót vagy blogot ír, az előbb-utóbb kiderül, mint egy tettes: az szépirodalom. És az ekképpen nyilvánosságra került tettestársi kapcsolatra – amely lassan kimeríti a szépirodalom, a filozófia, a stratégia, a sportszakma és a többi szellemi áramlat ellen előre megfontolt szándékkal rendszeresen elkövetett szervezett csínytevés kategóriáit –, nos, erre a tettestársi kapcsolatra most még büszkébbek lettünk. Ezért külön köszönettel tartozunk az úri közönségnek, hogy azóta is töretlenül velünk táncol, és mindenkit táncoltat.

Míg el nem felejtem: a legutóbbi KVSC-mérkőzés, és a bukaresti román-magyar vb-selejtező korai első gólja nyomán tegnap este született egy újabb szakkifejezés. Amikor az egymásra váró két bamba hátvéd között elguruló labdát az ellenfél csatára kaparintja meg, hogy azzal egyedül törjön a kapu felé, nos az efféle „megoldást” Asztaltársaságunk nemes egyszerűséggel (el)guzmicsolásnak méltóztatik nevezni. De nemcsak ebben értettünk egyet, hanem abban is, hogy az ilyen találkozásokat nem árt megismételni, főleg mert sem a baráti társaság légkörében, sem a mosdóban nem hagyunk kívánnivalót magunk után. Köszönjük, Kedves Asztaltársak! Hajrá KVSC!