Az Aradi UTA csapata kifogott rajtunk, kedves Asztaltársak. A meccs összképével ellentétben, egyetlen félvillanás elég volt, hogy Hora, az ex-vasutas bevarrja Nándorfehérvári kapujába a győztes gólt. A felejtős összecsapás kurta nekrológja következik.

Mialatt az aradiak leUTAztak Kolozsvárra, a mieink között már megint UTAt tört a vírus. Ez volt az útja. Vagy ahogy a Főlegvár tövében a mégoly viseltes beszkárját villogtató, az egykori félemeleti félelmetes királyi testőrségből immáron ki- és levitézlett, üres óráiban alkalmasint a Gépész utcai galambokra vadászó Manda Lóri mondaná: this is the way. Ez az ÚT. A’. Most éppen Ben Jusszef, Hoban és Deac lett koronavírusos, Omrani, Vinícius és Cestor pedig továbbra is sérültek. Deac és Vinícius hiányzása baljós előjel volt arra nézve, hogy a pontrúgásaink kevésbé lesznek majd veszélyesek. Így is történt. Szögletből, szabadrúgásból nem volt hiány (az elprédált drága szögletek aránya 11-1 ide), de vagy a beadás nem sikerült jól, vagy a befejezés hibádzott. Magyarán mondva: a Róluk Elnevezett Vén Rókák hiányát ugyanvalóst megérezték a helyükre lépő, de egyelőre hozzájuk még Nem Eléggé Hűséges Almák.  Ugyanakkor az UTA is ádázul védekezett: látszott, hogy nagyon felkészültek a mieinkből.

A fagyott pálya sem kedvezett különösebben a taktikai focinak, és noha sok tekintetben az ellenfél fölött voltunk (lövések aránya: 16-5 ide, ebből 9-2 kapura, szintén javunkra) – néha hosszú percekig át sem léphették a felezővonalat – az a sorskegyelméből kifürkészhetetlenül szeszélyes és hitvány labda csak nem akart bemenni. Néha a kapus, néha a kapufa állta ÚTját – leglátványosabban Chipciu lövésénél -, de a fiúk nem adták fel. Látszott, hogy DP már a Róma elleni – egyébként eléggé talmi reményekkel kecsegtető – csütörtöki találkozóra készül. Nem az volt a gond, hogy a kispad szinte erősebb volt, mint a kezdőcsapat, hanem ez a megtizedeltetés valahogy kivette a vitamint a játékból. Nyilván az is belejátszhatott, hogy noha a szurkolók számára ez nem vigasz, a csütörtöki meccs (akár egyetlen megszerzett pont is) most többet érne a csapatnak, mint amit az UTA elleni győzelem ért volna. Olyan erősen egyik közvetlen rivális sem fog “meglógni” előlünk, és a rettentően (néha idejesítően) pragmatikus edzőnk ezt is nagyon jól tudja, hiszen nemcsak taktikailag, hanem stratégiailag is ekképpen gondolkodik.

Ettől függetlenül túlzásnak és részünkről megérdemeletlennek érezhettük a már szinte rossz viccnek számító, csaknem a semmiből érkező ellentámadást, és Hora “vak tyúk is talál szemet” jeligéjű lövését. Az egyébként nem különösebben eredményes exeknek azzal a bosszantó mázlijával akasztotta be azt a lövést, amellyel mindhárom pont ÚTjA az UTÁval együtt Arad felé fordult. A véghajrában DP behozta ugyan mindazokat, akiktől változást remélhetett, de már késő volt: sem Djokovic, sem Vojtus, sem a még félidőben beállt Debeljuh (!) nem volt eredméyes. Inkább az ellenfél kapusából faragtak hőst a mieink: Camora szabadrúgással, Debeljuh fejessel, Paun pontosan a rövidre helyezett labdával.

A meccs hangulata végül ugyanolyanná lett, mint a pálya hőmérséklete. Bosszankodni nyilván lehet rajta, és a tanulságokat is bizonnyal levonják majd belőle. De mivel a fiúknak csütörtökön összehasonlíthatatlanul nehezebb dolguk lesz, mint ma, az elégedetlenkedést hamar föl kell váltania a nagyon komoly felkészülésnek. Roma Victor már keményen visszavágott nekünk az Olimpico csalfa mezején: rajtunk a sor, hogy őket fogadjuk, még ilyen megritkult csatasorral is. This is the way. Vagy ahogy valamikor Rómában mondták: dum spiro, spero: míg élek (=lélegzem), remélek. Hajrá fiúk!

Fotók: RJA