Charles Baudelaire, a francia költészet kiemelkedő alakja “nouveaux frissons”-nak nevezte volna azt az érzést, amit Ady Endre pompás magyarításában száz évvel ezelőtt “szűz borzongásokként” ismert meg az arra kíváncsi magyar olvasóközönség. Ugyanilyen, vagy nem éppen ugyanilyen kellemes borzongásokként ismerte meg ezt a fílinget a KVSC–Astra meccsre kilátogató, ugyanakkor a francia és a magyar impresszionista költészetre – eléggé el nem ítélhető módon – en bloc rohadtul nem kíváncsi főlegvári futballközönség is. Ettől függetlenül kapcsolatba kerültünk vele, méghozzá a borzongás főmesterének, a futballimpressziók Borzának utánozhatatlan tolmácsolásában.

Dan Petrescu visszatérése a Medgyes elleni gólnélküli döntetlennel kezdődött. Igaz, hogy csak edzőmeccs volt, de mit szépítsük? Nem volt az a Rítörn of zö Dzsedáj fílingünk. Ettől az alaphangtól, no meg a kezdőrúgáskor mért 7 Celsius foktól sem volt különösebben nagy lelkesedés a főlegvári lelátókon. Aztán mégis kisimultak az arcok. Olyasféle érzés volt ez, mint amikor az ember belekezd a Les fleurs du mal (A romlás virágai, 1857) című, a KVSC-nél pont fél évszázaddal idősebb Baudelaire-kötet olvasásába, és mire leteszi, hogy végre hörpintsen egyet az előtte álló édes-kesernyés francia konyakból, észreveszi, hogy nini, a behúzott ablakredőnyökön keresztül mégiscsak beszűrődik a napfény. És ilyenkor már nem nyújtja a kezét a polcról lekívánkozó Verlaine-kötetért. Csak a napsugarat figyeli. Mindennek van határa.

Az a helyzet, hogy szakmai elemzésbe akkor sem fogok, ha a meccsről amúgy nem sokat lehet írni. A fene fogja itt eljátszani az okosat, és mímelni azt, amihez nyilván nem értek. A statisztika alapján viszonylag kiegyenlített mérkőzésen ugyanis borz-ravaszsággal csikartuk ki a győzelmet. Az első 20-25 percben eléggé folyamatos volt a játék, mindkét csapat igyekezett helyzetbe kerülni. Olyan is volt, hogy rövidebb ideig beszorultunk a saját tizenhatosunk elé, no de korántsem annyira, mint Micimackó: Nyuszinak esélye se lett volna a védőink hátrafelé kalimpáló lábaira aggatni a szárítanivalót. Különösen a Kínából visszatért Mr. Loodtalp (alias Boli) zölden, néha fejmagasságban, de senkire veszélyt nem jelentve fluoreszkáló lábbelijére nem. Úgy tűnik, Lang Ádám egyelőre nehezen kerül a kispadra, mióta a vállból egyszerre két irányba meginduló elefántcsontparti emberünk lecövekelt Vinícius mellé.

Tény, hogy az első félidő közepétől az Astra kitalálta a focigyilkos taktikát, úgyannyira, hogy még a stadion elektronikus eredménytáblája is megunta: mérkőzés 44. percében az alábbi kiírás jelent meg a kijelzőn: Igen, jól látják a kedves Asztaltársak: “Second Half”. A 44. percben az elektronika is megunta a focigyilkosságot, és bemondta az unalmast: noha még jó két percig az első félidőnek nevezett darálófoci ment, a kijelző makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ez már a második. Ebben a hidegben ő sem fagyoskodik többet a kelleténél, és mi tagadás, kénytelenek voltunk egyetérteni vele: az első félidő utolsó percei érdeklődés hiányában valóban el is maradhattak volna.

Mindazonáltal, a futball, mint művészet végső temetését megakadályozandó, a Borz – Tzuki és Culio híján – végül Moutinhót hozta be a látványosan alulteljesítő Jánoska helyére. Reményen felüli siker lett a dologból: mintha Jánoskával együtt a fél csapat kicserélődött volna. A gyakran blokkolt szélek helyett középen is betörtünk, és ez láthatóan megzavarta az Astra védelmét. A félidő kezdetén sokasodni kezdtek az ígéretes megmozdulások, és végül a gól is megszületett.

Az elvileg javunkra szóló 51-49%-os labdabirtoklás nem volt látványos, ugyebár. 🙂 A 7-5-ös kapuralövésből 3-1 arányban javunkra írandó kaput találó lövések aránya viszont eldöntötte a meccset, amelyek közül Deac 47. percben elhelyezett fejese volt a kedvencem. Azt hittem, ez a döntő pillanat. Tévedtem. Ugye, hogy Deac már megint nem csinált semmit! Még Moutinho lövése sem ment be, pedig az okosan megküldött labdája középmagasan, szépen szállt a hosszú sarok felé. Majdnem olyan szépen, mint Păun sípcsontja Lazar kapus mellkasába. Kellett némi idő, mire levegőhöz jutott. Mármint az Astra kapusa. Az Astra, mint csapat, viszont nem. Az ő számukra ugyanis kevésnek bizonyult ez a rövid lélegzetvétel: néhány perccel később ugyanazon Moutinho blokkolt lövéséből lecsurgó labdát az a Bordeianu rúgta laposan a jobb alsó sarokba, aki egyébként a középpályán Djokoviccsal együtt sípoló tüdővel szenvedte végig Culio, a mezítlábas korzózás miatt két meccsre bevörösödött vén róka kínzó hiányát. Újabb frisson nouveau. Nom du nom…

A meg-megvillanó Păunt DP arra a Costachéra cserélte, akin én még mindig nem tudok eligazodni. Sokszor az az érzésem, hogy amikor Jánoska és Costache egyszerre vannak a pályán, mintha 11 ember helyett kilencen játszanánk: a frizura észbontó, a játék már nem annyira. Bud konkrétan időhúzó cserének jött be Omrani helyett: utóbbi szintén a frizurájával tűnt ki leginkább a mezőnyből, ha nem is éppen annyira, mint Wágner úr a zománckék szakállával A megkerült cirkáló lapjairól. Pedig ő is igyekezett ám. Azzal a különbséggel, hogy míg Wágner úr – Mr. Theo, a milliomos és Fülig Jimmy, az exuralkodó szeme láttára – látványosan hanyatt esett és elaludt, addig Omrani látványosan és többször hasra esett: no nem azért, hogy elaludjon, hanem hogy elaltassa… a nézőket. Majdnem sikerült. Ha Bud mondjuk 20 perccel korábban váltja őt, talán nem éreztük volna annyira a 2-es tribün középmagasságában az ember csontjáig befurakodó, szívós tavaszi légáramlatot. Még egy frisson nouveau. A fenébe azzal a francia impresszionizmussal. Hazamegyek, és tűzbe dobom a Baudelaire-összest. Sőt, Verlaine is mehet utána, mit bánom én. Reszkettetik itt az embert fölöslegesen. Legalább meleg lesz a lakásban.

De ne legyünk telhetetlenek, kedves Asztaltársak, mert a KVSC, úgy tűnik, valamiféle szappanopera-sorozat foglya lett ebben a rájátszásban: Alinnal az élen háromszor egymás után a Sepsi ellen, most pedig Állatmenhellyel kétszer egymás után az Astra ellen kell pályára lépni. És ugyanazon ellenféllel szemben sorozatban háromszor győzni nem is olyan könnyű. Lássuk, mire megy Dan Petrescu az elődje 100%-os teljesítményéhez képest. Azt csak remélni szeretnénk, hogy az a kijelentése, miszerint a csapat már nem olyan erős, mint tavaly, nem felkészítés a szerdai alibifocira, amiből, valljuk be: még Alibec-foci is lehet. Nem berzenkedünk a Borz ellen, de borzadállyal gondolunk arra a lehetőségre, hogy Műringyó 2-vé avanzsáljon. Én igyekszem abba kapaszkodni, hogy stratégia van a dolog mögött. Mindenesetre vasárnap este már a juhokon és a Krajován van a teher: ha némi szerencsénk is van, mindketten még távolabbra kerülhetnek a bajnoki cím megszerzésétől, ha látványos küzdelem végén félholtan kinyögnek magukból egy döntetlent: a mi szempontunkból az az X lehetne az igazi, szívet gyönyörködtető Fleur du mal. Hajrá fiúk!

Fotók: a szerző és Riti József Attila