Egyetlen savanyú találat elég a győzelemhez.
Hagi és a Jövendő ellen pontosan ez történt.

Laár András, alias Besenyő Pista bácsi anno azzal a rémisztő kijelentéssel ijesztgette Margitot, hogy “Savanyúcukor!” Mire a derék oldalborda minden ízében remegve összehúzta magát, és borzalmasan savanyú arcot vágott. Ezzel együtt mégsem tudott annyira elkámpicsorodni, mint a mi Tzukifijúnk, amikor a Viitorul, azaz a volt csapata ellen bevágta a KVSC három pontot érő egyetlen gólját. Ilyen Savanyú Tzukit még az öregapám se látott, de legalább megtetszék róla, hogy úrigyerek, amint azt bmiky kartárs kellő bölcsességgel megállapította. A Bundásliga idei évadjának legjobb gólszerzőjeként lassan úgy belejön a gólkirálykodásba, mint Fülig Jimmy az uralkodásba, illetve – ahogyan őfelsége halhatatlan naplójában megállapítá – mint úrifiú a pofozkodásba.

A másik exkirály, helyesebben királyi főtahó, azaz Hagi a végén úgy felbőszült a nekiszegzett “frusztrált” kifejezéstől, hogy “örömében” azt állította: a KVSC egyetlen egyszer hatolt be az ő tizenhatosukba, ők harmincszor a mienkbe, ráadásul mink csak védekeztünk. Noha a megállapításban van némi felséges túlzás (exaggeratio maiestatica), az igaz, hogy a számok beszédesek: a lövések aránya 16-3, a kaput eltaláló lövéseké 9-3, a szögleteké 8-2, mind a Viitorulnak, erre mégis mi nyertünk. Az is igaz, hogy a 33. percben szerzett gól előtt 6 perccel Tzukifijú legalább egyszer belül volt még a Jövendő tizenhatosán, hiszen “műesésért” még sárgát is osztottak neki. Dehát Haginak sosem volt nagy erénye a számolás (sem).

A Dzsidzsisport kommentátorai kínjukban annyit tudtak kihozni magukból, hogy egekig magasztalták őkegyelmességét, amikor a 72. percben a kispad felé szálló labdát az oldalvonalon kívül magas sarokemeléssel pattintotta vissza, amolyan Hogyishívjákaztarondaönteltcopfos-kamusvédfickót Zlatan stílusában. És ettől nyilván ő lett – már megint – minden idők legnagyobb román futballistája. Na, ez rám körülbelül ugyanolyan hatást teve, mint őfelsége Fülig Jimmyre Szőr Egmontnak azon kijelentése, miszerint “Warins Bob a szigetvilág legügyesebb és legveszélyesebb gonosztevője.” És eszembe juta a derék csavargó azonnali, találó és egyben fejedelmi válasza a lornyonnak használt, nikkel lánccal ellátott kerékpáráttétel mögül, aki a fenti kijelentés és Bob Warins nevének hallatán ekként nyitá meg ideiglenesen felséges ajkát, és szóla ideiglenes anyja végleges bátyjának, aki néki ily módon ideiglenes nagybátyja leve, ráadásul végleges forradást képez a homlokán, ekképpen: “Csekélység – felelék gúnyosan – Micsoda akkor a Holdvilág Charley?” Amire szőr Egmont – eléggé érthető módon – csak köhögni tudott.

No, de földön fekvő ellenfélbe ne rúgjunk, még akkor sem, ha jólesik. Nem úri viselkedés ez. Tény, hogy bevertük az egyetlen helyzetünket, Tzukit Tóni ugyan lekapta a pályáról, de nem hiszem, hogy a potenciális mesterhármastól való féltében (annál azért Tzukifijú is úribb gyerek, semhogy hármat vágjon a volt csapatának, ld. fentebb), hanem mert Păun hátulsó fele konkrétan odafagyott a kispadra, hát meg kellett mozdítani. A meccset némi keresetlen úri eleganciával kibekkeltük, sőt Arlauskis konkrét esélyt kapott rá, hogy megmutassa: nem rozsdázott be még teljesen.

Számomra a győzelem után a legnagyobb öröm, hogy Deac ismét a pályán és nem a kórházban van, így hozhatja tovább is azt az unalmas fociját, aminek a segítségével lassan 13 meccs óta senki le nem pipálta a főlegvári gőzmozdony füstjét. Most már a soron következő téli akolszemlét kellene behúznunk, amiben az a jó hír, hogy a lassan jól bejáratott és várhatóan 1,01-es szorzójú döntetlen nekünk tökéletesen megfelel (no persze, attól még győzhetnénk is, sőt!), Dzsidzsinek így, ebben a hárompontos hátrányban, és különösen a centenáriumi hónapban (1918. dec. 1), és annak is a nemzeti hősiességet jelképező emléknapján (vö. 1989. dec. 22) talán nem annyira. De kárörömünk hadd maradjon tiszta, hiszen részünkről nincs benne fikarcnyi irigység sem. Még akkor sem, ha ez az egész nagy nemzeti focipöffeszkedés lassan két dicső név (Hagi és Dzsidzsi) szimbolikus összeolvasztására indítana bennünket, éspedig: Hadzsidzsi. De szép is lenne éppen decemberben legyőzni e kétfejű álhéroszt. Addig is: a viszontírásra!