„Ha kiálltál az utcasarokra, ne csodálkozz, ha időnként meg fognak kettyinteni” – hangzik megboldogult középiskolás-korom (úri közönségünkhöz kellően adaptált!) népi bölcsessége. A rinyáló ringyót senki nem díjazza. A rinyáló hímringyót még kevésbé.

Kedves Asztaltársak, Pet Rescue nemhogy önkritikát gyakorolt volna – ahogy azt a régi elvtársak korából ő maga is jól ismeri –, hanem a Botos Sanyi elleni ismételt pontvesztés után egyenesen támadásba lendült. Elkezdte ócsárolni a játék minősége és eredménytelensége miatt elégedetlenkedő szurkolókat. Aszonta, hogy eddigi edzői pályafutása során sehol sem történt ilyesmi vele. Hát welcome to Főlegvár, papuskám – mondhatnánk neki lazán, némileg A Pál utcai fiúk amerikai filmváltozata halhatatlan Csónakosának stílusában. Nem a szurkolók hívtak ide téged és a cuki kis ölebeidet.

Őt bántják, kedves Asztaltársak. Őt, aki ide menekült a gonosz világ gyilkos nyilai elől, mint a kivert kiskutya, az elveszett cica, a vad farkasok által űzött, nedves orrú és hamvas szemű őzike. Azért, hogy egy átlagos méretű közép-afrikai törzs néhány éves költségvetésével (vagy valamelyik ázsiai kisállam GDP-jével, netán összadósságával) a zsebében és könnyekkel az ő ragyogó szemében megnyerjen néhány főlegvári és idegenbeli focimeccset. És őt most bántják. Hát megszakad a szívem, kedves Asztaltársak, és vigasztalan lelkem hontalanul bolyong a Főlegvár lelátói között, miközben a marcangoló önvádtól el-elcsukló hangon esedezik az ártatlan fókabébi bocsánatáért az őt inzultáló, megtévedt szurkolótársaim számára. Ó, szenvedő báránykám, vajon erőt tudsz-e venni magadon, és megesik-e a szíved a mi esendőségünkön?

A „nép” hálátlansága miatt a kipusztulás szélén álló fájdalmas pandamaci megindítóan panaszos hangon ezt is mondta: ha a nézők máris így viselkednek, vajon mi lesz akkor, ha a csapat majd a hatodik helyre kerül? Akkor mit mondanak majd a szurkolók? A hatodik helyre, te állatmentő?! A hatodikra? A Bundásliga egyik legjobb csapatával és költségvetésével? Ez aztán a valódi kommunista tervgazdálkodás. A bokor töve alóli vackáról felriasztott mezei nyúl közmondásos bátorsága. Csak a valóban felborzolt kedélyű borz (Bursucul) mondhat ilyen borzalmasat. Méghozzá bele a képünkbe. Mint a jó sebész, előre (be)mosakodik az elkövetkező bukaresti, krajovai meg egyéb kiszállások várható eredménye miatt. Hogy is mondta Fülig Jimmy? “Tessékcsak kitanítani a tényállásra, vallani asztán tudok!” A rokonszenves világcsavargó és másodállásban kegyesen uralkodó herceg azonban a múltról beszélt, drága kishörcsögünk pedig már előre megjósolja a jövőbeni várható tényállást. Piszkos Fred a bozontos szakálla mögötti rengeteg eszével sem írhatna ennél jobb forgatókönyvet.

A fentiek mellett – üsse kő! – nyakon is öntött bennünket bölcsességének kifogyhatatlan serlegéből, mondván, hogy amikor a csapat nem játszik, az edző pedig ihlettelen, olyankor a szurkolóknak kellene a helyzet magaslatára emelkedniük. Olyan ez, mintha a madám aszondaná: amikor a lányok csúnyák és álmosak, neki pedig nincs kedve (vagy nem jut eszébe) föltelefonálni és behívni a friss és kipihent váltást, akkor legalább a piros lámpák fényét köll fönnebb húzni, hadd világítsanak szebben. Mert ilyenkor, ugye, nem a lányokat szokás cserélni, hanem a sminket. Netán LED-es égőket teszünk a hagyományosak helyére. Baldé még a padra sem került, hiszen az edzőből hiányzott az ihlet. Mit szépítsük: ötlettelen volt. Megesik az emberrel, főleg ha kizárólag ezért fizetik. A szurkolók pedig sehogy sem emelkedhettek a helyzet magaslatára azzal, hogy a meccslapra be nem nevezett játékost valahogyan beüvöltötték volna a pályára. Mindenesetre a közismert főlegvári lakonikus stílusban ezt (is) tanácsolták az edzőnek a mérkőzés ideje alatt.

Tudjátok, kedves Asztaltársak, én nagyon nehezen tudok empátiát gyakorolni olyan emberek irányában, akikhez képest több iskolai vakációm volt, mint amennyit ők összesen iskolába jártak – és mindezt azért, hogy kemény munkával havonta nagy nehezen megkeressem az ő napi jövedelmük töredékét. De ezt a lelketlenséget és részvétlenséget nézzétek el nekem. Én már nem javulok. Ugyanígy vagyok pl. a politikai vezetőkkel vagy a futballbírókkal is. Még hogy bántják? Kedves Állatmenhely, ez benne van a munkaköri leírásban. Ha belegondolok, a tanári munka mellett alkalmasint két órán keresztül szívesen szidalmaztatnám magam és egyenesági (többnyire női) felmenőimet egy fél stadionnyi emberrel, hogy utána beüljek az álomautómba, és kedélyesen átguruljak valamelyik villámba vagy luxusapartmanomba nyalogatni a friss sebeimet. Habár annyi pénzért más is nyalogathatja. Még ott is, ahol nem sajog. Dehát nekem már csak akkor lesz villám, ha netán belém csap. És még ahhoz is hozzá kell majd tennem a birtokos személyragot, ha már – vesztemre – iskolába jártam.

Töredelmesen be kell vallanom tehát, hogy Állatmenhely legújabb produkciója nem csalt könnyeket a szemembe. Amint már jeleztem: a ringyó ne rinyáljon. A borz se berzenkedjen (a berz se borzankodjon, nem kívánt törlendő). Mert nem azért fizetik. Őt sem. Ettől még nyilván hajrá KVSC! Sőt.