Az én számomra Miriuță Vasile egyszersmindenkorra nevet változtatott: mától kezdve az ő becsületes főlegvári magyar neve: Kétmór László.

Az a helyzet, Kedves Asztaltársak, hogy ezzel a poszttal – alig leplezett felindultság mellett (hogy a tetű rágná le a nyakát az összes regáti és balkáni fociringyónak) kétszeres mórt búcsúztatunk. Nem is búcsúztatjuk: megkövetjük. Mások helyett, akik soha nem fogják őt megkövetni.

Olyan mórt veszítettünk el, aki nem jószántából fogadta el ezt a szerepet. Hiszen ő már volt egyszer mór. Megtette a kötelességét, aztán mehetett. Akkor még csak Schiller A genovai Fiesco összeesküvése című darabját idéztük a sorsa kapcsán. Most viszont – éppen az összeesküvés apropóján – hivatkoznunk kell a Hecatommitti mesegyűjteményéből ihletődött Shakespeare-drámára, és az azt megzenésítő Rossini, majd Verdi Othellójára, amelyek a velencei mór tragédiáját örökítették meg számunkra versben, dalban, zenében. Ez a hivatkozás pedig most azért időszerű, mert csak Shakespeare drámájában szerepel az ármányos Jágó, aki cselszövéseivel elveszejti mór hősünket. Akinek most újfent mennie kell.

A mi Lacink körül pedig bőséggel akadnak jágók. Jobbára a kies déli „regát” termelte ki őket. Az ilyen fajták ugyanis már a török uralom óta ott tenyésznek. Méghozzá teljesen szabadon, némelyikük felfüggesztett börtönbüntetéssel, vagy még azzal sem: mindenesetre szájkosár, kényszerzubbony, netán rájuk szerelt, önműködő akasztófakötél vagy éppenséggel azonnal végrehajtandó halálos ítélet nélkül. És a töröktől tanult módon csak azt lesték, mikor áll ismét pénz a házhoz az erdélyi Főlegváron. A sakál Bonifác módján azonnal felkapaszkodtak a mellvédre, besomfordáltak a kapun, eloldalogtak az ott bámészkodó őr mellett. És senki nem toloncolta ki őket egy balegyenessel, nem vetette őket alá a nihilbe, vagy esetleg nem végzett rajtuk rövid testgyakorlást a saját kezűleg történő elásásuk előtt, ahogyan érdemeik szerint Fülig Jimmy joggal tette volna. Sőt, az öreg nő, Fülig Jimmy réme, Citad Ella sem ijesztett rájuk, úgyhogy belopózkodtak.

Úgy vették be a Főlegvárat, mint 1541-ben a török Budát. És rögvest a várkapitány nyakának ugrottak, hogy menessze az őrség parancsnokát. No de miért? Mert egy másik kedvencüket kellett megmenteni. A BBC az elkallódott kedvencek megmentésére találta ki a Pet Rescue című műsort. Ennek az a lényege, hogy ha eltűnik a jámbor brit alattvaló kedvenc házi ölebe (az a bizonyos „pet”), akkor bekopogtat a BBC-hez a dög leírásával, netán annak a fényképével, és a következő műsorban már indul is a megmentési akció. Az pusztán a véletlen műve, hogy a Laci helyére befurakodó, eme déli urak kedvencének nevét a britek ugyanúgy ejtik, mint a fenti műsort: Pet Rescue. Igen, meg kellett menteni ezt az ölebet a csúnya arabok kezéből. Mintha a Főlegvár az ilyen elkallódott házi talpnyalók talált tárgyának osztálya lenne. És a becsület? Annak az elvesztését hol kell bejelenteni, uraim?

Miriută Laci, aki kétszer tette a dolgát (érdemeit most nem kell végigsorolnunk), méghozzá makulátlan becsülettel, aki jellemében és kiállásában magyarabb volt a legmagyarabb érzelmű KVSC-klubtagoknál, és akinek kétszer kellett mennie a hűtlen Főlegvárról, minden okkal Coriolanus módján vághatná be maga mögött a várkaput. Utóbbi Róma kapujával cselekedte ugyanezt. De nem így a mi Lacink. Ő emelt fővel, mosolyogva, úriember módján távozott, pedig senki nem érdemelte meg tőle ezt a viselkedést. Hiszen ő olyan ember, akinek nem szekér a szava, hogy vissza lehessen fordítani. De amíg ő, az őrség parancsnoka rövid ideig távol volt, a jágók a háta mögött eladták a várat. Neki meg kiadták az útját.

Hogy is mondta Edward Morgan Forster angol regényíró? „Ha választanom kellene e kettő között: hazámat áruljam-e el, vagy a barátomat, remélem, lenne elég bátorságom ahhoz, hogy hazámat áruljam el”. Hát ilyen dilemma ez minálunk, kedves Asztaltársak. De sajnos, azok, akik a mi derék Lacinkat menesztették, magát a kérdést sem értik. Így azzal kellett szembesülnünk e Trianon-évfordulóhoz közeli júniusi napon, hogy a testvérünkké lett bajtársunkat, a máramarosi román fiút, akinek a szíve magyarul is tudott dobbanni, fentről jövő döntéssel, a mienktől idegen érdekek mentén elszakították tőlünk.

Isten áldjon, Laci! Aki a Főlegvár szellemét ismeri, a szívében hordoz téged. Gyermekeinkre, unokáinkra is átörökítjük a nevedet.