Réken írtam már Felséknek innét a Főleg várból, amely kirájkollégák köszött nagyon az udvari tikett elleni cselekedet, hát most már megint. És hogy mitől írok? Hát a Fijjugh háromszorosan is kézen fekvő, négy gólos győzelmet arattak a városi ellen féllel szemben. De annyira, hogy ők már nemcsak az ellen fél, hanem fél is tőlünk az ellen. Van is mitől.

Elmondom végre, hogy mitől írom e levelet. Újfent, mer nem eccerű. Először is azért, mert történelmet írok. De nem én kezdem írni a történelmet, hanem a Fijjugh. Mer ahogy Miki kartács mondá az rádióban (még mielőtt a rádiós sörkommandó elhangzott volna a Róla Elnevezett Kapitánytól a fedél közből), szóval ahogy az rádióban Miki említé, két gólnál nagyobb különbséggel még nem veré meg a másikat egyik vetély társ sem. Veték egymást ide-oda társiasan hosszú évtizedeken át, a szurkolók néha ki is veték egymást a különböző vendéglátói helyekről (melyek közül némelyet emiatt idő előtt be is zárának), de most az U valahogy nem vala társunk a vetésben. Inkább csak a főlegvári Fijjugh vetették őket egyre mélyebbre, s az ő csapatuk nevére került hosszú magyar ékezet, ahogy egyre lejjebb puffanva fel-felnyögének: U, Uu, Ú, Úú, Úúú, ÚÚÚÚ… és ez már nyolc napon túúúl gyógyuló szövődmény. Réges-régen nem suhi. De nem ám.

Szó ami szó, kedves Felsék, mióta Latium fiai segítségével búcsút mondánk az európai hadjáratnak, meglehetősen összeszedénk magunkat a belföldi bajnoki meccseken. Okozánk néhány meglepetést holmi olajtársaságoknak is, amelyek, mint a Petrolul, erősek akartak lenni odahaza, oszt úgy jártak, mint a vas: addig lettek ütve, amíg melegek vótak. Egész pontosan ötször. Az U is majdnem így járt: a végén ugyan négyet kapott, mert a kedvükért Krasniqi ki is hagyta a harmadik kezezésük miatti büntetőt, hogy aztán Birligea a hosszabbításban rúgja be a… becsületgólt. Egy szó mint száz: a Fijjugh labdával írtak történelmet, én csak papírra vetem Felsék számára, hiszen hangom nincsen immár, hogy élőszóban elmondhatnám. Ahogyan annak a néhány ezer embernek sincs, akik március 13-án úgy döntöttek, hogy másfél órán át folyton torkuk szakadtából megjegyzik, hogy hajrá Fijjugh, meg éljen a Főlegvár, ami mind-mind igencsak helyén való közbe szólás ilyenkor. Esz asz igyekezet általában ideiglenes hangvesztést képez, de a mi szakmánkban ez már közhely. Jó uralkodó a szeme vágásával is irányítani tudja a népet. Ha látná felsék, hogy királyian begyakorlott arcizmaim rándulásával mennyire tudom irányítani Gombperec mozdulatait, megirigyelné a spanyol udvari tikettet megszégyenítő technikámat.

De hogy a tárgyba térjünk, a mérkőzés előtti napokban a két edző közös felvételen üzent a szurkolóknak, hogy jöjjenek a Főleg várra, biztassák a csapatukat, oszt győzzön a jobbik. Ez is történelem vala, meg az is, hogy mekkora győzelmet arattunk. A Fijjugh alig tudták úgy beemelni a labdát a vendégek büntetőterületére, hogy azok közül legalább egy belé ne kalimpált volna. Először Janga akasztott be egy büntetőt, aztán Krasniqi elégelte meg a rólunk terjengő híreszteléseket, hogy akcijóból nem is tudunk semmire menni, hát besarkalta Manea beadását, mondván, hogy ez a príma beadás őt pont erre sarkallta. És mivel szünet előtt megint kalimpált az ellenfél, Manea büntetésül bődületesen nagyot lőtt a hálójukba. 3-0-nál már majdnem megsajnáltam volna őket, de a Fijjugh szerencsére nem: a szünet után csak folytatódott a csihi-puhi, és úgy tűnik, hogy ha a játékosok nem is, a vendégszurkolók nagyon rázták ám a pofonfát. Amint írám, a labda háromszor is kézen fekvő volt náluk, akik végül négy találatot zsákolhattak be tőlünk. Eszt pedig, kártyanyelven szólva, nem lesz könnyű egyhamar überelni. No annyi baj legyen.

Nagy az öröm hát a Főleg váron, mert ilyen súlyos jobb- és balkezes egyenessel meglehetősen ritkán tolonszolnak ki onnét csapatot és táborát. Élmény volt, még ha minden tekintetben nem is fogható a kairóihoz. De talán nem is kell. Ott az öt sofőr közül csak négynek a nyaka volt fogható, de érdekes módon ez mégis nagyobb élmény lett, pedig senkinek a nyakát nem szorongathatám meg. Ki tudja, talán örekszem, felsék, és már jóval könnyebben el érzék enyhülök. A karom és a markom talán még nem (erről az adóbehajtó tudna hitelt érdemlően nyilatkozni, ha lenne mivel, miután múlt héten teljesen udvari szabály ellenesen nálam járt), de az a marha jó szívem néha igen. Esztet már látta rajtam a felsék kedves mamája is, aki rövid ideig oly nagy örömömre játszá el magát az én privát mamámnak, miközben tudta, hogy én nem vagyok felsék, mert felsék kicserélte önmagát velem, és ő mégis fijamnak neveze engem, amitől az én mindkét szemem könyvekbe lábadozott. Ettől a győzelemtől dettó.

És ezzel véget is ére az alap szakasz, a hét végén már a Rapid érkezik a Főleg várra. Addig viszont még megvárjuk, hogy a Sepsi is odasózzon a tahóbbik Krajovának. Tahóbbik? Ámbár lehet, hogy még a legpontosabb tahógráf sem tudná eldönteni, melyiké a pálma. Már amelyre fel kellene húzni őket, oda az idősebbik Warins mellé. De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen az már a történelem következő lapja, és reményünk szerint azt majd a Sepsi fogja kilapítani. Mejhöz igazán jó létvágyat kíván exkartácsa: Don Fülig. Szép volt, Fijjugh!

Fotók: RJA