Miután a takarékra állított Főlegvári Lóvasút vasárnap éppen csak lekörözte a hét sebből vérző (ilymódon sebes) Rapidot, csütörtökön este már időnként laza ügetésre váltva három nullra megverte a félprofi andorrai Inter d’Escaldes együttesét.

Rövid poszt következ az elmúlt két, egyenként 90 perces, mégis rövidkének tűnő összecsapásról. A Bundásliga új évadának első fordulóját végül is jól vette a csapat: Főlegváron a bukaresti Rapid (azaz gyorsvonat) együttesét fogadtuk. Noha az ellenfél kapusa, Horațiu Moldovan mindent elkövetett, hogy ne sikerüljön itthon tartanunk mindhárom pontot, a 17. perces szögletrúgásból (miből másból?) Petrila átment Deacba, Dugandzic megtolta kissé, de csak azért, hogy Yuri szépen átmenjen Viníciusba, és máris megszereztük a vezetést. Ami végül a végeredmény is lett, részben azért, mert a lóvasút tényleg inkább igáslovak, semmint tüzes paripák erejével haladt, részben pedig azért, mert a Rapid előbb Sebes, majd pedig egyre több sebből vérző félgyors személyvonattá küzdötte le magát egyetlen félidő alatt. A seb és a sebesség összefüggéséről nyilván hosszasabban lehetne értekezni (mivelhogy van ilyen), de most azt is csak röviden érintjük: az ilyesmihez ugyanis jó, ha lovas néphez tartozik az ember. Mert a ló is attól sebes, hogy sebesre verik/sarkantyúzzák, így sebekkel borítottan (=sebesen), de gyorsabban halad. Ha valaki úgy vélné, hogy ez vicc, gondoljon bele abba, hogy mi van akkor, ha lobot vet a seb? Na akkor haladunk sebbel-lobbal. De, mint mondtam, ennek részletes taglalására most nincs érkezésem, úgyhogy sebtiben befejezem ezt az eszmefuttatást. Talán annyit tennék hozzá, hogy ez nem általános nyelvi jelenség: az angol „wound” és a „speed” között például nincs ilyen kapcsolat. Ennyit a magyar főlegvári lovakrul.

Mert mihelyst látták a főlegvári muraközi hidegvérű húzólovak, hogy a bukaresti sebes-dízelnek kifogyóban van az üzemanyaga, ők is visszaálltak a nyárközepi tempóra, mintha ebben a melegben nem friss füvet, hanem inkább holmi silányabb sarjút (helyesbítek: szőrfüvet) ettek volna. (Külön köszönet Pál Lajos hűséges Asztal- és Tettestársnak – ld. alább!) Elég volt az eredmény és az előny megtartásához, de azt azért erősen bosszantó fejleményként éltük meg, hogy a legeslegvégén Nándorfehérvárinak újfent büntetőt kellett védenie, így tényleg a tarsolyban maradt a három pont. Hát ennél azért határozottabb ügetésre kell fogni – mondtam magamban. Ami végül néhány nap múlva be is következett, amikor a rettegett Inter d’Escaldes, az andorrai középiskolai válogatottak, vízgázszerelő sportegyesületek és nyugdíjas vasúti váltókezelők focicsapatainak réme a maga teljes arcvonalát megmutatta a késő délutáni főlegvári hőségben. Szó ami szó, küzdöttek rendesen, sőt, majdnem meglepetésekig is eljutottak, de erre a mieink is észbe kaptak, hogy ez azért mégsem majális, oszt már az ötödik percben bevitték az első találatot Jefte büntetője révén. Ez minnyá némi levegőt csinált, mire a paripáink szinte azonnal visszavettek a tempóból, nehogy megártson ebben a melegben. Szinte félig kipányvázva tolták tovább a félidőt, csak annyira adagolván az energiát, hogy az élmény (és az eredmény) megmaradjon. Debeljuh a 38. percben mégis megtörte a sormintát, és ha már a büntetőből gólt szerző Jefte gólpasszt is szervírozott, akkor a mi horvátunk a kapu torkában nem lehetett annyira udvariatlan, hogy az odáig elszáguldó társát ne örvendeztesse meg egy újabb találattal, oszt betolta a kapuba: 2-0 ide. És még mindig nem olybá tűnt, hogy focimeccset nézünk.

Petrila beállása a második félidő elején a korábban már besárgult Păun helyére ugyan azt a téves képzetet okozhatta, mintha itt valamiféle sebességváltásról lenne szó, de nemsokára lanyhult a fiatal csikó fickándozása, és a KVSC inkább a biztonságos, időnként oda-odarúgó, de semmiképpen nem nehézlovassági támadást intéző, afféle portyázó csapathoz kezdett leginkább hasonlítani: ennek az ügetősdinek furcsamód az ellenfél zilahi születésű védője, Fehér Raul vetett véget, akiben – noha sosem játszott erdélyi vagy romániai csapatban – valahogy újfent felbuzdult a szilágysági vér, oszt az éppen feléje tartó labdát saját kapujának hálójába gurította. Azért mondom, hogy újfent, mivel Fehérnek köszönhettük az 5. perces büntetőt is. Na így aztán a 85. percben három-null leve ide, aminek a leve szegény Fehér torkán csorog le azóta is (le vele!). Ezzel tényleg beállt a végeredmény, a fiúk ugyanis el voltak tökélve, hogy ezen semmiképpen nem szabad rontani már. Hát nem is rontottak.

A mérkőzésnek volt még egy emlékezetre méltó főszereplője, bizonyos Alex Troleis de Albuquerque bíró, akit neve alapján talán a Honolulu-Star fedélzetén utazó márkinak, vagy már kinek, esetleg ugyan már kinek (?) vélhetnénk. Másik lehetőség, hogy a mesés vagyonát és rangját elvesztett márkiból végül „ugyan már ki” lett: ebben a változatban az orani idegenlégiós-toborzó erőd udvarán toporgó újoncként tűnik fel lelki szemeink előtt, akit odabent már másnaptól csak „Alex, a bágyadt Tahó” néven emlegetnek, hiszen a márki már kilett. Nem ok nélkül, hiszen az imént felvázolt dicsőbb lehetőségek helyett a jámbor mindössze brazil születésű, de feröeri színekben sípoló játékvezető, aki egyben a mindenkori főlegvári legrosszabb bíráskodások egyik dobogós helyezettje. Mivel Brazília Dél-Amerikában van, a Feröer-szigetek pedig Dániához tartoznak, itt az újabb összefüggés, hiszen Fülig Jimmyt – saját bevallása szerint – szintén két szigetről tiltották ki, mármint Angliából és Dél-Amerikából. A többi szigeteket látogathatta, azaz korlátoltan partra szállhatott. Úgy tűnik, de Albuquerque márkit nem tiltották ki Feröerről, hiszen ott lakik. Őszinte sajnálatunkra azonban Európából sem, és ezen a szomorú körülményen a Főlegváron jó 90 percen keresztül sajnálkozhattunk. Mindazonáltal megfigyelhettük, hogy alaposan ismeri a magyar irodalmat, hiszen sárga lapot kizárólag akkor volt hajlandó a vétkesnek felmutatni, ha a sértett játékos még estében hibátlanul, művészileg artikuláltan végigszavalta József Attila Nagyon fáj című halhatatlan költeményét. De egy márkitól el is várja az ember, hogy komoly irodalmi ízléssel rendelkezzen.

Mindezzel ajánlom is magam a vasárnapi krajovai hőség beálltáig, hiszen a hazai tévék – amelyek a Sepsi 3-1-es győztes meccsét nem is közvetítették – a Sepsi meccsét vasárnap déli 12-re, a mienket Krajován délután 16 órára tették. Ezzel is megpróbálják növelni mindkét, az európai kupaszereplés első fordulójában győztes erdélyi csapat továbbjutási esélyeit. Így szép ez.

Fotók: RJA