Mért ragadod nyomorult népünk nyílt háboruságba,
Ó, Latium romlásának szerzője te, mindíg?
Harcban nincs soha üdv: mind békét kötni könyörgünk
(Vergilius: Aeneis, XI. ének, Lakatos István ford.)

… mondhatta volna Simone Inzaghi, a Leshatáron Született Philippus még Sunyibb Atyjafia a Főlegvári Vasszörnyetegnek, midőn az Róma farkasa után immár Latium büszke sasmadarán is vígan átgázolt. Látványosabban vágtatott még annál a vasszörnyetegnél is, amely Ady Endrét hazarándította a Gare de L’Estről a magyar ugar kellős közepére. A küzdelem befejeztével a saját egygólos előnyétől elbizakodott római légió talján horda 2-1 arányú csúfos vereséggel kullogott el Claudiopolis Főlegvárának falai alól.

Az úgy volt, Tisztelt Asztaltársak, hogy Mocskos Lazio posztot terveztem írni, de a sok munka miatt nem vala rá érkezésem. „Egy kicsit nem figyelek oda, minnyá dógozni akarok, én még ilyet nem láttam” – mondaná Hofi atyánk. Hát nem íródott Mocskos Lazio poszt, azazhogy – Fülig Jimmy választékos királyi modorában fogalmazva – a blog cikkelyei közé nem pikkelyeztük be a Tisztátalan Latium paragrafusát. Pedig ugyanvalóst megérdemelte volna, hiszen mind Róma, mind az egész latiumi környék úgy fest, hogy önnön létével igazolja: azon a tájékon minden bizonnyal az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus alkalmazta az legutolsó utcaseprőt, Kr. u. 476-ban, valamikor a birodalom végső bukását megelőző hetekben. Azon a tájékon azóta nem nagyon tartanak igényt az efféle úri marhaságokra. Babits Mihály halhatatlan sorai így nemcsak Ninivére, hanem Rómára, sőt Latium összes kikötőjére is illenének:

Monda az Úr Jónásnak: „Kelj fel és menj
Ninivébe (Rómába), kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”

Hát ez a tetűhon, amely papiruszforma szerint Kr. e. 753 óta bántja a jó ízlésű és főleg tiszta erkölcsű emberek szemét… pontosabban: amióta az állítólag deviánsan szingli, ugyanakkor fura ízlésű anyafarkas által adoptált két fiú közül a hitványabbik agyoncsapta a másikat (pfuj, de rondák lehettek már csecsemőkorukban, ha legalább egy középkategóriás kecskének sem volt gusztusa felnevelni őket)… szóval, mióta az életben maradt félkegyelmű megásta az „örök városnak” becézett monumentális porfészek első szutykos árkát, ez a település több-kevesebb sikerrel már szinte mindennek eladta magát az európai történelemben. Például sokáig azt hitte (sőt: a csekélyértelműek között el is hitette) magáról, hogy akiket ő leigáz (értsd: őket is bepiszkítja a maga képére és hasonlatosságára), hát azok mindjárt az egekbe ugranak a boldogságtól. Így aztán a sorban boldogtalanná tett népeket rendre „felix”-nek nevezte el, majd az újkorban a gyanútlan, főleg utódállami városokat – köztük Kolozsvárt is – elárasztotta Roma Madre (szolgai fordításban: „Róma, anyád!”; értelemszerűen pedig: „Anyád, Róma!”) feliratú szobor-borzadályokkal. Nyelvújítási kifejezéssel élve: teleszoborta őket anyafarkas-boldogsággal.

Hát ebből a nagy, farkasillatú boldogságból nem kért a minap a Főlegvár. Már csak azért sem, mert már a kezdeteknél hibádzik valami: nemcsak maga a farkasanya bűzlik, hanem a sztorija is. Ennek megvilágításához elég a mi derék költőnket, Janus Pannoniust segítségül hívnunk. Őt még Ferrarában „medvetejjel tápláltnak” csúfolta az egyik talján iskolatársa, akit János nemes egyszerűséggel Gryllusnak, azaz Tücsöknek nevezett el. Mivel Gryllus – római származásával dicsekedve – büszke farkasivadéknak mondta magát, és folyton medvefinak gúnyolta Jánosunkat (pedig, ugyebár, a medve nem játék!), a nagy humanista költő ekképpen válaszolt vala néki:

Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem
Otthon, Gryllus, mert annyira vad vagyok én.
Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban,
Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka. (Végh György fordítása)

A vers utolsó szava igazi telitalálat: a latin „lupa” ugyanis egyaránt jelenthet nőstény négylábút (farkast, kutyát stb.), illetve szajhát (pont úgy, mint a magyar „szuka”, vagy az angol „bitch”). Így azért már mindjárt világosabb képet kapunk a dicső ellenfél még dicsőbb kezdeteiről. Mert erre a kezdetre iszonyúan büszkék ám a hiú farkasivadékok bestye kurafiak. A Főlegvár ostromához készülődve még otthon is hagytak hármat a legrettegettebb toportyánférgek közül. Ezt a páratlan elbizakodottságot látván, KEG barátom a maga rejtői és egyben joviális modorában így szólt:

„Ejha. Akkor a nagy mellény már megvan. Remélem, a fiúk rájuk adják a zakót is.”

És láss csudát: a Főlegvári Vasutasok boszorkányos gyorsasággal az ügyfél anyagából dolgozó úriszabóknak képezték át magukat, és 90 perc alatt olyan testhezálló, a nagy mellény (szaknyelven: digó tunika, túlméretes himpellérbekecs) alapkarakterét tökéletesen kiemelő zakót kanyarítottak a bárgyún vicsorgó fenevadak vállára, hogy azok a meglepetéstől a végén még vonítani is elfelejtettek. Nem elnagyolt, hanem amolyan karcsúsított (a vájtfülűek kedvéért: „svájfolt”) zakó volt, pompásan méretre, azaz 2:1-re szabva. Valószínűleg azért, hogy minél tökéletesebben találjon ahhoz a másik zakóhoz, amelyet a rivális latin bagázsnak 2008-ban szintén a KVSC divatszabászai készítettek az Olimpicóban. Most már akár egyszerre hordhatják mindkettőt, nem fognak elütni egymástól. A szabászat titka ugyanis a folytonosság: a KVSC-nek arra is gondja volt, hogy a 11 évvel ezelőtti úriszabók közül a legfontosabb, Juan Emanuel Culio, ennél a műveletnél is jelen legyen. Hát nem is lett belőle fércmunka, annyi szent.

Nyugodtan mondhatom tehát, hogy a nem annyira szívélyes beharangozó így mégsem maradt el: a „szutykos digó” posztot ugyanis ékesen megírták helyettem a fiúk lent a pályán. Külön öröm, hogy ismét hátrányból vertünk egy római csapatot. Aki ennek a súlyát nem érzi, az semmit nem ért a talján focihoz. Ha ugyanis sikerül bekotorniuk az első gólt (ez történt 11 éve az Olimpicóban az AS Roma és a minap a Főlegváron a Lazio ellen is), akkor menetrendszerűen rögvest maguk közé idézik a vén talján boszorkányt, azt a bizonyos Kata Naccsót (a gyengébbek kedvéért: catenaccio), aki úgy eltünteti a labdát, hogy csak a mérkőzés végén kerül elő, és ezzel már meg is van a talján egygólos győzelem. Most viszont a főlegvári csapat hihetetlen elszántsággal és odaadással először a büntetőt harcolta ki (Djokovicsot rántották le), amelyet Deac, Aki Már Megint Nem Csinál Semmit, azonmódúlag hidegvérrel értékesített, majd a második félidőben Ormányi, aki a jobb kapufa kivételével minden másik lécet eltalálta, végül bevitte azt a fejest, amely Dante Infernójának a kilencedik bugyrába, az árulók közé száműzte Kata Naccsót, a WC-mamává aszott vén talján kokottot.

Szó ami szó, büszkék lehettünk a fiainkra. Az álnok (nem ülnök, mert végig állt!), szóval az álnok Inzaghinak leshatáron sunyító pillantását figyeltem időnként: hiába tanította meg az embereit színészkedésre (legalább 4 szabadrúgást kaptak ingyér), ez nem volt elég. Arlauskis kivédte a szemüket (mink 3 kaput találó lövésből 2 gólt rúgtunk, ők 5-ből egyet), Cestor brillírozott, a Kínából visszakacsázó Mr. Loodtalp pedig úgy ügyködött a védelem közepén, hogy simán elhihettük: egyszerre két irányba is el tud indulni, ha éppen úgy akarja. A támadóblokk is úgy muzsikált a második félidőben, hogy hamar feledtette Traoré kisebb csetlés-botlásait. De ő is belejön majd a taljánverésbe, mert ez – Fülig Jimmysen szólva – mostanmár családi nekünk, amibe úgy kell belejönni, mint úrifiú a pofozkodásba. Mint az oltásnál: időnként kell egy emlékeztető oltás vagy emlékeztető pofon, s máris minden olajozottan működik tovább. Azt már nem is érdemes említeni, hogy a vaksi csóka (akarom mondani: a világtalan tucatmadár) elég jól benézte, így nem is adta meg a második büntetőnket, amikor Bastos, a díszfarkas a Lazio kapuja előtt a saját mellső végtagjára pöccintette a labdát. De így a jó, mert legalább nem jöhet senki azzal, hogy a mienknél kb. 17-szeresen nagyobb költségvetésű csapatot 2 büntetővel győztük le. Legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység, nemdebár?

Végszóként le kell rónom régi adósságomat Hanta barátom felé, aki egyszer egy Honvéd–DVSC meccsen elejté, hogy Debrecen a kálvinista Róma, ugye? Igenlő válaszomra újabb kérdéssel hozakodott elő: ha Debrecen a kálvinista Róma, ugyan melyik lehet a kálvinista.,. Lazio? Csütörtökön este megkaptuk a választ. 2008-ban az Olimpicóban Kolozsvár volt a kálvinista Róma (méghozzá egy hithű katolikus argentin góljaival), most pedig ugyancsak a Vasutas lett a kálvinista Lazio: ez esetben egy görögkeleti büntetővel és egy muszlim fejessel. És még mondja valaki, hogy nem játszunk globális, interkulturális, ökumenikus és vallásközi futballt! Hajrá KVSC!