Be kell vallanom királyian, egyszerűn és kövezetlenül, kedves Asztaltársak, hogy nem ilyen poszt megírására készültem. De amióta Örményország bajnoka, a messze földön rettegett (ugye milyen jól hangzik?) Jereváni Pjunik a kettős párharc végén, éppen teliholdkor büntetőkkel kiütötte a Kolozsvári Vasutast a Bajnokok Ligája selejtezősorozat első fordulójából, méghozzá úgy, hogy – Csaba barátunk szakkifejezésével élve – egyenesen a Konfetti Liga bugyraiban landoltunk, hát csak keresem a szavakat. Amiket végül megtaláltam, alább olvashatják.

„Hát megestünk” – mondhatnánk amolyan álszent hajadont játszva, ha nem lenne tele a csapat a Hadak útját többször is megjárt, rutinos vén rókákkal. Vagy másképpen fogalmazva: „Ilyen a foci” ésatöbbi. Hát nagyon nem ilyen. Legalábbis a profi foci nem. Amit én játszottam annakidején a suli udvarán vagy az idén négyszáz esztendős Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tornakertjében, na az alkalmasint ilyen vót. Jól is állt neki. A profi futballnak viszont nem áll jól. Hogy miért? Kifejtem. És nem feltétlenül futballszakmai érvekkel, hiszen azoknak kevésbé vagyok birtokában.

Más szakmában ugyan, de azt tanultam, hogy a profi és az amatőr közötti különbség eléggé egyszerű: az amatőr azt hiszi, hogy ő sosem követ el hibát. A profi eleve arra készül, hogy valószínűleg szinte minden létező hibát el fog követni – de csak egyszer. Lehet, hogy esetünkben sem teljesen alaptalan ez a hipotézis. Induljunk talán ki abból, hogy a zsinórban ötödik bajnoki cím megszerzése után (amely természetesen most sem volt izgalommentes, ráadásul éppen a végén nem) mindenképpen bizakodásra adott okot az a tény, hogy a klub átgondoltan fogott bele az átigazolásba, és minden harmadban minőséget ígérő játékosokat szerződtetett. Amint azt már KEG kartárs említette, a belső hátvédsort például az a horvát égimeszelő (199 cm magas), 28 éves Denis Kolinger erősíti, aki a dán Vejle csapatától érkezett kölcsönbe. Rossz nyelvek rögtön aszondanák, hogy inkább a „dán Vejle”, mintsem a „Dan veje” csapatából jöjjön, akár van/lesz neki veje s annak csapata, akár nem. A horvát vonal különösen erős nálunk: ahogy a minap Bmiky kartárs a rádióban kifejté, összesen hét és fél horvátunk vitézkedik elöl-hátul-középen. Szóval e tekintetben szó nem érheti a ház elejét: egyszerűen kinőttük a csak simán hétszilvafás héthorvátos kisnemesek szűk ujjasát.

Továbbá az ausztriai edzőmeccsek a Dan Petrescu-éra iskolapéldái voltak, különösen az eredmények szempontjából: négy meccsen keresztül, egyetlen kapott gól nélkül egy, kettő, sőt, Uram bocsá’ háromgólos (!) győzelmeket arattunk a velünk jobbára egy súlycsoportba tartozó, kemény ellenfelek fölött. A csapat húzott, mint a legkitartóbb igásló, így nem is volt nehéz arra tippelni, hogy a nemzetközi helyzet fokozódása és a növekvő üzemanyagárak okán a főlegvári szerelvényt a dízelmozdony helyett ideiglenesen a legendás, de ugyanakkor hidegvérű, szívós és rutinos muraközi lovak vontatják.

Ahogy ez a főlegvári-muraközi lóvasút szépen, komótosan áthajtott a Koper, a Napredak, a nándorfehérvári Partizán, meg a Hajduk Split együttesein, arra egy rossz szavunk sem lehetett. Senki sem siratta a lecserélt dízelt, sőt még a legkisebbek sem kívánták a helyére Thomast, a gőzmozdonyt. Ugyan minek váltanánk le a „koszos dízelt” a „bűzös gőzösre”, ha ilyen csodás pacik is húzhatják a hintónkat, nem igaz?

Na és ezután kezdődött az igazi haddelhadd, amikor élesben kellett kipróbálni a paripákat. A BL első selejtezőkörében Jerevánba vágtatott a fogat, és noha minden tekintetben teljes fölényben volt, csupán gólnélküli döntetlenre futotta az igyekezetéből. Pedig megvoltak rá a helyzetek, sőt: az előszeretettel preferált pontrúgások is. Például: 11 szögletrúgás, 5 db kaput eltaláló lövés. És mégsem ment be egyik sem. Jurcsenko kapus valóban a csapata legjobbja volt, na és?

Hadd menjünk tovább: Arad. Román szuperkupa-döntő a Sepsi ellen, gyakorlatilag majdnem teljesen kicserélt kerettel. Ott ültem a lelátón. Második perctől vezetünk Păun gólja révén. Szegény Păun vajon nem unja még, hogy pazar – megadott vagy meg nem adott – találatai nem hoznak győzelmet a csapatnak sem Sevillában, sem Aradon, sem a minap a Főlegváron? Ehelyett a 45+3. percben Matei egyenlít, majd a 85. percben az exek törvényét könyörtelenül beteljesítő Rondón – akit Sumudica anno éppen azért rúgott ki, mert Ali bégnek kellett a hely! – megadja a kegyelemdöfést. Ezen a meccsen nem búsúltam, mert úgy álltam hozzá, hogy ha bármikor veszíteni kell (márpedig néha elkerülhetetlen), akkor lehetőleg a Sepsitől kapjunk ki. Ennél édesebb vereséget kívánni sem lehetett volna. Őszintén örültem. Valljuk be azt is, hogy a szuperkupa a Sepsi számára most sokkal értékesebb volt, mint számunkra. Meg is érdemelték. Ők is, mi is, a két edző is, no meg Rondón is. Ők azért, hogy örüljenek, mink azért, hogy okuljunk. Ők örültek. Mi nem okultunk. Pedig azon a meccsen is rúgtunk hét szögletet – eredménytelenül.

Nem vagyok fociszaki, de a fenti két mérkőzés egyik statisztikája nem hagy nyugodni. Azt ugyebár tudjuk, hogy a pontrúgás a Dan Petrescu-éra „szent tehene” a Főlegváron. Ezen belül a szögleteknek különleges státuszuk (és koreográfiájuk) van, ami valahogy így szól: a szolgálatos Deac (aki legtöbbször maga Deac) beadja a labdát, majd a szolgálatos Vinícius (aki az utóbbi időben nyilván nem Vinícius, hanem pl. Burcă, Boateng, Debeljuh stb. nevek valamelyikére hallgat) simán befejeli. Oszt kész.

És akkor idesüssenek a kedves Asztaltársak: adott két, hozzánk képest mindenképpen szerényebb piaci értékű, de nem szerényebb elszántságú ellenfél: a Pjunik és a Sepsi. Ezek ketten biztosan rengeteg felvételt láttak a korábbi meccseinkről és szögleteinkről. Ennek ellenére az ellenük zajló, összesen 180 perces két meccsünkön pontosan 18 szögletrúgást engedélyeztek számunkra, azaz átlagosan tízpercenként egyet. És ezek közül egyet sem sikerült gólra váltanunk. Sőt az egyéb pontrúgásokat sem. Ez számomra, aki nem vagyok szaki, minimum elgondolkodtató. Any thoughts, DP?

Na erre jön a július 13-i visszavágó az örmény bajnok ellen. Végre itthon vagyunk, a Főlegváron. A felvezetésben már volt olyasmi, amit lassan megszokhattunk Dan Petrescutól: mindig az egekig magasztalja a soron következő ellenfelet. Ez viszont nem mellékes tényező, sőt, az eb egyik lényege itt vagyon elhantolva, amint azt picit alább, Hofi atyánk szavai értelmében “szerény, nyomott véleményem” birtokában ki fogom fejteni. Szóval edzőnk szerint a KVSC 8 nap alatt elment és visszajött Jerevánból, játszott még egy meccset Aradon a Sepsi ellen, de mivel szinte két külön csapatról beszélünk, az kétféle edzést jelent, tehát a Főlegváron a Pjunik ellen pályára lépő játékosok külön edzésére csak az utolsó napon jutott idő, miközben a jerevániak 8 napig hevertek, rémesen jól fel vannak készítve, nagyszerű edzőjük van, külön charter-géppel utaztak mindössze két órát, Kolozsváron luxusszállodában laknak, mindenki külön szobában ésatöbbi ésatöbbi. Na jó. Erről kicsit később.

A meccs elkezdőd. Hatalmas KVSC-fölény, minden ígéretesnek mutatkozik. Sőt, a szent tehén felbőg, elbődül, beindul (nem kívánt törlendő): a hatodik percben szabadrúgás, Deac picit gurít a labdán Paunnak, az megállítja, Deac beadja, Boateng befejeli. Minden okunk megvolt rá, hogy feltételezzük: a KVSC felszabadult a nyomás alól, okult az előző két találkozó nyomasztó statisztikáiból, és még ugyanabban a félidőben két-, sőt akár háromgólos előnyre tehet szert. Hát nem. Olyannyira nem, hogy nemcsak az első, hanem a második félidőben sem rúgott egyetlen gólt sem, noha összesen 13 szabadrúgása, és ami még fontosabb: újabb 7 szögletrúgása volt ezen a meccsen. Ehelyett megismétlődött az aradi forgatókönyv: ott az első és a második félidő végén érkezett előbb az egyenlítő, majd a vereségünket jelentő második találat. Szerdán a rendes játékidő végén, a 89. percben jött az örmény egyenlítés, aztán a hosszabbítás során (amelyben a 94. perctől Petrila góljával szintén végig vezettünk!) a 119. percben az újabb örmény egyenlítés, amely büntetőpárbajra ítélt bennünket, méghozzá úgy, hogy a legtehetségesebb büntetőrúgóink már nem voltak a pályán. El is veszítettük a meccset, de aki emiatt akár Petrilát, akár Camorát okolná, biztosan nem látja a fától az erdőt.

Amint a jereváni meccsen Jurcsenko volt a csapata legjobbja, a főlegvári visszavágón kétségtelenül Nándorfehérvári kapus emelkedett ki a mieink közül. A meccsnek számos kulcsmomentuma volt, ezek közül az alábbiakra hívnám fel a figyelmet:
1. A vezetés megszerzése után is támadtunk, de a félidőig nem vittünk bele elegendő apait-anyait ahhoz, hogy egy második góllal elvegyük az ellenfél kedvét az egésztől.
2. A 89. percben jött egyenlítés – noha teljesen elkerülhető lett volna – visszaidézte az előző évad, no meg az aradi gólok élményét. Ez már a nagyon sokadik, az utolsó pillanatban bekapott volt. Ami ekképpen már régen nem baki, hanem sorminta.
3. A kapott gól a hosszabbítás első perceire kissé szétzilálta a csapatot, de Petrila gólja a 94. percben teljesen új lendületet adhatott volna a fiúknak. Nem adott, méghozzá látványosan nem.
4. Ehhez képest a jerevániak lelkileg kibírták a meg nem adott büntetőt (ami a visszajátszás alapján valóban nem tűnt annak), sőt a megadott, de Nándorfehérvári bravúrja okán nem értékesített büntető traumáját is. Értsük jól: a 109. percben, 2-1-es KVSC-vezetésnél a nyilván második esélyes Pjunik javára büntetőt ítél a játékvezető (teljesen jogosan), és a szinte kimondhatatlan nevű (vagy Róla Elnevezett?) Harutjunjan nem tudja berúgni. Ez a körülmény az átlagos kiscsapat esetében (akinek a főlegvári győzelmi esélyeit a meccs kezdése előtt a fő bukik 8-as, illetve 12-es szorzóval, a döntetlent 5-ös szorzóval, a KVSC hazai győzelmét pedig mindössze 1,26-os szorzóval kínálták) minden különösebb feltűnés nélkül, legkorábban nyolc napon túl gyógyuló, azonnali összeomlást képez. De nem képezett, sőt: ezek tovább hajtanak. Pedig ahogy a rádióban Bmiky kartárs találóan megjegyezte: a KVSC erőnlét dolgában (is) messze a Pjunik fölött állt, akiket már rég nem az erejük, hanem a szívük, a lelkesedésük (no meg az a 19 szurkolójuk) hajtott. Miközben papíron a miénk vót a hidegvérű muraközi fogat!

Ami a 4. pontban a mi szempontunkból a legfontosabb: a csapat semmit nem okult az ellenfél számára megítélt és a kapusunk által kivédett büntetőből. Erre acélosan kemény, félelmetesen fegyelmezett és irgalmatlanul céltudatos végjátékkal kellett volna válaszolni, ahol a fizikailag alulmaradt Pjunikból, a mindkét lábára sántító Dashyannal az élen még a félpálya átlépésének leghalványabb reményét is ki kellett volna gyomlálni. Mert akármekkora szív és akármekkora lélek sem győzi le azt az átkozott rutint, ha a rutin birtokosa tényleg komolyan veszi (és teszi!) a dolgát. A magyar válogatott sem pusztán szívvel és lélekkel dizájnolta meg az angol válogatott eddigi legnagyobb, otthoni használatra szánt szmokingját. Ahhoz nagyon kellett ám az a bizonyos talján divatszabász. Marco, uno di noi!
5. Ehelyett a 119. percben, Nándorfehérvári kettős (!) bravúrja ellenére beverik az újabb egyenlítő gólt. Na ott dőlt el a meccs sorsa. Megérdemelten.

A többi már epilógus. Az sem meglepő, hogy a klubtulajdonos első dühében az edző menesztését is fontolgatta. Azóta megkereste már Mirel Rădoit, és egyelőre nemleges választ kapott. A szerdai vereség okán némi eufémizmussal az univerzum pofonjára is gondolhatunk, hiszen éppen az európai selejtezők idején nyalt vissza fagyisan/fagyosan ebben a nyári hőségben a tavaly elhajított bumeráng: Marius Șumudicát szakmailag ugyan nem sokra becsültük, de ahogyan a klubvezetés elbánt vele, az nemhogy a főlegvári, hanem a “legeslegbörögánabb” regáti illemkódexbe sem fért volna bele. Ez van. Szaknyelven: what goes around, comes around. Ez az enyhén (vagy szanzsén) transzcendentális, de mindkét esetben kétségtelenül orbitális pofon bizony kijárt a tulajnak is. Mindkét oldalról, hogy jól megtartsa: nehogy eldőljön.

Szóljunk néhány szót a jelenlegi monumentális pofára esés lehetséges okairól. Az a mód, ahogyan DP minden meccs előtt dicshimnuszokat zeng az éppen aktuális, hozzánk képest akár 3-4 szinttel lejjebb lévő ellenfélről is, ez nem udvariaskodás, hanem némileg Műringyóra hajazó gyávaság. Újfent szaknyelven: covering your arse. Ha ugyanis tényleg megtörténik a szégyen, akkor jöhet az önbeteljesítő jóslat, amely azonos a hipochonderek standard sírfeliratával, hogyaszongya „ugye megmondtam”. Ez a folytonos önkisebbítő rinyálás egyrészt hiányos és valótlan önismeretet tükröz, másrészt elbizonytalanít(hat)ja a csapatot is. Mert az lehet, hogy DP az öltözőben nem rinyáló műringyó, de ezeket a nyilvános nyilatkozatait a fiúk egész biztosan hallják, ismerik. És mielőtt utólagos kifogásokat keresnénk: ha három, egymást követő meccsen ugyanazok a hibák, események és kihagyott helyzetek megismétlődnek, akkor az nem pech, nem „ilyen a foci”, hanem rendszerhiba. A redundanciát a számítógépesektől a sakkozókig senki nem tűri – legalábbis a profik nem. Akik ugyebár adott műfajban egyszer szeretnek tévedni.

Tehát az nem kifogás, hogy némely ötletes ember aszongya: ha például éppen a meccs napján az égimeszelő belsőhátvéd-kartárs nem lesz rosszul (mint ahogy szerdán rosszul leve), akkor biztosan megnyerte volna a fejpárbaj(oka)t a két jereváni gólhelyzet előtt, oszt nem kaptunk volna gól(oka)t. Erre rögtön két kézenfekvő ellenérvünk is van. Az első nyilván a likőrösállvány vállmagasságban történő azonnali indítása a fenti ötlet gazdája felé, lehetőleg még mielőtt befejezhetné páratlanul értékes szakmai felvetését. A másik, inkább a gyengébb karizomzatúak számára, de változatlanul kézenfekvő ellenérv pedig az, hogy egy Pjuniknak a jelenlegi (pontosabban: keddi) állapotában egész egyszerűen nem szabadott volna olyan lehetőséghez jutnia, hogy a KVSC hatosán belül (!) bármely játékosuk ellen a mieinknek holmi fejpárbaj(oka)t (!) kelljen megnyerniük. Ez utóbbi érvet természetesen a likőrösállvány-érv bevetése után vagy ahelyett is közölhetjük az illetővel, de amennyiben testi erőnlétünk ebben nem akadályoz, semmiképpen ne hagyjuk ki az elsőt sem. Valószínűleg mind a klubnak, mint a csapatnak, mind pedig a szurkolótábornak komoly szolgálatot teszünk vele.

Persze lehetséges, hogy fenti érveim túl közvetlenek, illetve módfelett szigorúak, de akik a hazai és a vendég-győzelem közti különbséget tízszeres nyereségi szorzóval kínálják, azok – velem ellentétben – igenis profik: és pontosan azért kínálják ennyivel, mert a fogadóiroda működtetése nem jótékonysági intézmény. Ott pénzre megy a játék, és a profiknál bizony a pénz sem játék, nemcsak a medve. Ennyi erővel az éppen július 13-i teliholdra is foghatnánk az egészet: ennek az érvnek legalább akkora súlya volna, mint az összes többi bizonyítvány-magyarázásnak, és talán nem pusztán asztrológiai szempontból. Az efféle kifogás-keresőket – a Hold mintájára – éppen ilyenkor érdemes földkörüli pályára állítani. Méghozzá orbitálisan, merthogy asztronómiailag is úgy szakszerű.

Továbbá az aktuális vetélytárs eme DP-féle „dicsőítése” korántsem tévesztendő össze a mindenkori ellenfél méltó tiszteletével, függetlenül annak – hozzánk viszonyított – szakmai szintjétől. Vegyük a konkrét példát: a meccs előtt DP tényleg szánalmas gyávasággal kezdte sorolni a Pjunik „érdemeit” és előnyeit. Ehhez képest a következőt is nyilatkozhatta volna: „Papírforma szerint a Pjunik második esélyes ebben a párharcban, hiszen az ő győzelmüket a miénkhez képest tízszeres szorzóval kínálják a szakemberek. Mindazonáltal ellenfelekként nemcsak tiszteljük őket (hiszen egy másik ország bajnokai), hanem nagyon komolyan is vesszük a csapatukat, pontosan azért, mert profik vagyunk, és a siker egyik legfontosabb eleme az, hogy soha ne becsüld alá és ne becsüld túl az ellenfeledet. Nekünk a nagyobbik esélyes fél súlyosabb felelősségével, nekik a kisebbik esélyes rivális (szaknyelven: underdog) viszonylagos nyugalmával, továbbá a győzelem reményének feszítő izgalmával kell küzdelembe szállniuk. A párharc eldönti, hogy melyikünk teljesít majd jobban a nyomás alatt.” Kicsit másképp hangzanék, nemdebár?

A fentiekhez (a poszt unalomig nyújtásának veszélye árán is) még a következőket fűzném: a KVSC a 2008-as és 2010-es európai szereplése idején még talán európai kiscsapatnak számított. A 2012-es BL-szereplés azonban mindenképpen föltette a klubot az európai futballtérképre, és ha nincs a rögtön beálló pénzügyi krach, talán már onnét kezdve középcsapatnak könyveltek volna el bennünket. A megszakításokkal ugyan, de mégis Dan Petrescu-korszakban viszont egyre stabilabban szerepeltünk a kontinens különböző színterein: pl. megvertük otthon a Celticet, itthon a Laziót, eccerse kaptunk ki a Sevillától, amely úgy lett EL-bajnok, hogy csak minket nem tudott legyőzni, és egyéb nyalánkságok. Szóval európai középcsapat volnánk lassacskán. És ebben nagy szerepe van Dan Petrescunak. Ő viszont – Műringyó hagyományait követve – nem tud túllépni a saját, most már egyre biztosabban kispályásnak mondható hozzáállásán.

A szakemberek biztosan jobban be tudják azonosítani, hogy milyen eseménysor vezetett a szerdai szégyenteljes vereséghez, amelyből következően egyből a konfetti ligában kötöttünk ki, noha minden okunk megvolt rá, hogy az első két kört – a Pjunik és a Dudelange legyőzését – mintegy alapnak tekintve már négy európai mérkőzés után biztos kupaszereplőknek tartsuk magunkat. Onnét kisebb csoda kellett volna az Európa Ligához és egy jóval nagyobb a Burzsulyokéhoz. De az Európa Liga már beleférhetett volna. Ehhez képest még három körön keresztül izgulhatunk, hogy a soron következő andorrai futballnagyhatalom után vajon még kikkel tép bennünket ama himnuszbéli balsors, veszélyeztetvén még a konfettihez való jussunkat is.

Én amondó vagyok, kedves Asztaltársak, hogy a klub egyrészt rengeteget köszönhet DP-nek amiért európai középcsapattá avanzsáltatta. Másrészt furcsamód egyre inkább látszanak annak a jelei, hogy a KVSC egyszerűen „kinőtte” az edzőjét: európai középcsapatnak európai középcsapat-mentalitású tréner kell, nem kispályás bőgőmasina. Még kevésbé már jóelőre bőgő masina. Nem azt mondom, hogy most azonnal le kell cserélni (mert egyelőre nem is igazán látunk jobbat), de a mentális szintlépéshez adott pillanatban elkerülhetetlen lesz. Nem látok bele a tulaj fejébe, de én DP-t konkrétan addig tartanám, amíg bejuttatja a csapatot a konfetti-csoportkörbe, onnét pedig legalább egy párharc erejéig továbbjuttatja az egyenes kieséses szakaszba, miközben a Bundásligában dobogós helyen marad. Magyarán: a minimum az európai tavasz. Itt persze gyorsan tegyük hozzá, hogy a tetű UEFA katari vébéje okán ez a „tavasz” nem feltétlenül évszakot jelent, de ezt az Asztal-, Sors- és Tettestársak nyilván jól tudják.

(OFF: ott rohadjon meg a börtönben az összes korrupt, álszent módon mindahányszor sportszerűségről, erkölcsről stb. prédikáló focis főmufti, akik minden józan szakmai és morális érvet felrúgva kényelmesen belesüppedtek a tetű sejkek zsebébe. Kiváltképpen rohadtul nem érdekel, hogy alkalmasint mikor, kinek és hány gólt rúgtak anno. Majd erősítsék a börtönválogatottjukat. Megtekintésre ajánlom számukra a 2001-es, Mean Machine című, remekbeszabott brit oktatófilmet. Kérésre Michel Platini számára szívesem megszerzem, sőt a batáviai fogda email-címére át is küldöm az alkotás francia nyelvű feliratát. Külön kéréssel fordulnék a börtönparancsnokhoz, hogy a francia legenda számára a zöld olajfestésű, virágos kerettel ellátott folyosó falára vetítsék le a filmet, egyrészt, hogy a főfoglár is élvezhesse azt a jobb oldalon lévő szobájából, másrészt hősünknek se kelljen sokat gyalogolnia a bal oldali keresztfolyosóig, ahonnét máris lefelé indulhat a munkaterembe. Így nem hiányozna sokat a kötelező foglalkoztatásról sem, amellyel módfelett hasznos társadalmi kötelességet teljesít élete teljes hátralévő idejében, a nyugdíjazás legcsekélyebb lehetősége nélkül.)

Szóval ama bizonyos európai tavasz – aminek immáron az értelmét is magyarázni kell a fentemlített illusztris személyiségek miatt – szerintem a befektetés és a keret bősége alapján nem túlzó elvárás DP-től, hacsak nem akar újfent ön(állat)mentő Pet Rescue maradni. Ha ez megvan, akkor lehet tárgyalni a folytatásról. Ha nincs, akkor én inkább kifizetném a 400 ezer ajrós fájdalomdíjat: távlatban gondolkodva ez még mindig kevesebb veszteség, mintha a megrögzötten defetista karmester hozzáállásától remélném a csapat újbóli szárnyalását.

Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy az elején morogtam-morogtunk DP-re, elmondtuk Állatmenhelynek, Rinyáló ringyónak stb., oszt eccercsak az eredményei hatására „behódoltunk” neki, most pedig – egy rossz eredmény hatására – újfent ócsárolni kezdjük. Fenntartom, hogy a jelen pillanatban – és a lehetőségekhez mérten – számunkra egyelőre még mindig ő a legalkalmasabb edző. De elsősorban amiatt, mert éppen most nincs nála jobb. Illetve van, csak nem megfizethetően jobb. Az viszont egyre világosabban körvonalazódik, hogy DP vagy már elérte a saját (szakmai?) felső határát, vagy vészesen közeledik ahhoz. Márpedig minden csapat egyrészt csak annyira erős, mint a leggyengébb játékosa, másrészt nem képes a saját edzőjének szintje fölötti tartós teljesítményre. Ahhoz, hogy DP továbbra is a KVSC edzője maradhasson, most az egyszer nem új és nem más játékosokra, hanem másfajta DP-re van szükség: ehhez pedig neki kell átlépnie a saját árnyékát, és egyszersmindenkorra maga mögött hagynia a Műringyós reflexeket. Ezért adnék neki néhány hónapnyi esélyt az európai tavasz behúzására. Uff, én beszéltem. Szombaton már a bukaresti gyorsvonat hajt fel a Főlegvárra muraközi paripákat tesztelni. Addigra kiderül, mire elég a mostani abrak. Egyébként pedig Hajrá, Fijjugh!