A vendéglátás aranyszabálya szerint törzsvendégnek csakis a szokásosat illik felkínálni, azzal soha nem fogunk mellé. Pontosan ez történt a Kolozsvári Vasutas és a regáti Önkéntesek (Voluntari) főlegvári összecsapásán.

Noha a COVID-megszorítások eltűntek, a március eleji fagyos időjárás gondoskodott róla, hogy a főlegvári lelátók enyhén szólva se legyenek túlzsúfoltak. Sőt, inkább azt lehet mondani, hogy aznap este jobbára csak a törzsvendégek foglaltak helyet (feltételezhetően otthonról hozott kispárnákon, vastag melegítőkön vagy hosszú alsókkal különbiztosított ülepükön) a szombat esti összecsapás helyszínén. A hangulat pedig még az időjárásnál is fagyosabbnak tűnt (volna), amin a fiúk igyekezete sem enyhített az első félidőben. Szusicsnak volt ugyan egy ígéretes picivel fölérúgása a 12. percben, amelyhez a döntő passzt – sarokkal! – ugyan ki más adhatta volna, mint a vén, semmittevő Deac, aztán a 22-ben Marcelo Lopes lövése Ottónk oldalhálójában akadt meg (Ottó pedig rajta volt), de ezzel szinte ki is merültek a valóban izgalmas kapu előtti helyzetek az egyébként pörgős első félidőben.

Mikor már-már azt hittük, hogy dögunalmas őrlőfocira kell felkészülni a második félidőben is, oszt majd a végén összekotorunk valamit, DP a szünetben merészet gondolt, és egyszerre behozta Ormányit és Petrilát. A támadóblokk hirtelen meg is élénkült, és az 50. percben Petrila olyan lövést eresztett meg kapura, hogy Debeljuhnak ugyancsak lépnie kellett, ha a múltkori mesterhármasának valamiféle folytatását szerette volna elérni. El is érte: Petrila lövéséből gólpassz lett, Debeljuh lábáról pedig a hálóba pattant, úgyhogy derék horvát csatárunk örömében jó 10-15 másodpercig szorította magához a fiatal tehetséget. Kezdtünk hátradőlni. Erre két perc múlva derült égből, mint az ólmosbot, nagyot villan a sárga Debeljuhnak, akit ollóba fogott az ellenfél két védője, és közülük kitörve veszítette el az egyensúlyát. Az ítélet kemény volt, hiszen a horvát csatár nem szimulált, és esése előtt-közben-után nem nézett a bíróra, ahogy ezt bizonyos szélességi köröktől délre fekvő kies területek focistái oly nagy előszeretettel művelik. Talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a 70. percben az ő helyére küldte be DP Neguțot, nehogy még egy sárgát kapjon. De az is lehet, hogy idejekorán elejét akarta venni az újabb mesterhármasnak, tudván, hogy KEG kartárs iszonyatosan el van havazva a munkával Csíkban (ahol a konkrét elhavazódás sem ismeretlen fogalom ebben az időszakban), oszt ilyen gyorsan nem tudna újabb posztot kipréselni magából.

Szó ami szó, az 54. percben Ormányi lőtt hajszálnyival mellé, a bal alsó kapufa tövébe, majd a 70-ikben ugyanő hajszállal fejelte fölé Petrila beadását. Ugyanekkor egyenlítettek az önkéntesek is Szusics hatalmas védelmi hibája következtében. A következő meccsen valószínűleg ő jön le először, nem Manea, ha megint egyszerre lesznek bent a kezdőben. Ráadásul ugyanebben a percben jött be Neguț is a némileg méltatlankodó Debeljuh helyére. Némileg aggasztó nyolc perc következett, de mialatt azon morfondíroztam, hogy ezt az újfent beálló 1-1-es állást a kedvenc sörömmel vagy a kedvenc borommal kellene-e kibillenteni a holtpontról (megjegyzem: a málnaszőr éppen kifogyott, így kiskanál közbejöttével találatot képező kavarásra nem volt módom!), szóval míg ezen gondolkodám, tervem füstbe méne, hiszen míg a tévé előtt toporgék, röpült (majdnem) felém Deac, és a bűneit már mosogató Szusicstól labdát szerezvén, a tizenhatos sarkáról olyan gólt eresztett az önkéntesek hosszú pipájába, hogy a meglepett Popa kapus még a felsőlécen sem csünghetett, mint a gyümölcs a fán. Pedig március idusa közeledtén ennyivel igazán tiszteleghetett volna Petőfi Sándor előtt. Dehát ezek az önkéntesek is pontosan annyira értenek a költészet finomságaihoz, mint az Aut-Taurirt felé menetelő, nem éppen annyira önkéntes légionisták Troppauer művészetéhez. A lényeg: mosmá 2-1 ide, újfent Deac jóvoltából. Ahogy mondám: törzsvendégnek csakis a szokásosat.

És aszittük, hogy ezzel immáron vége. Hát nem. Egyrészt ugyanis Ormányi rájött, hogy ezen a meccsen ő nem fog gólt szerezni, másrészt Petrila aszonta, hogy egy gólpasszal ő mit kezdjen, főleg, hogy többet is adott volna, de a marseille-i valahogy nincs befejező formában? Nem sokat töprengtek, hanem ahogy lehetett, azaz a 82. percben szerepet cseréltek: Ormányi aszonta, hogy a fene fog itten szaladgálni fölöslegesen a számára ma esélytelen gólért, hadd guruljon helyette a labda, nem igaz? Úgyhogy nagy lustán olyan ütemgólpasszt adott a formai és szó szerinti értelemben is kirobbanó Petrilának, hogy a gyerek egyetlen mozdulattal eljátszhatta az elfekvőben/elfektetőben (nem kívánt törlendő) szolgálatot teljesítő ápolónőt (az elfekvő ezúttal újfent Popa kapus volt), oszt egyetlen, a leggyöngédebb ápolónőt is megszégyenítő érintéssel máris célba juttatta a megnyugvásunkat jelentő harmadik találatot. Az elfektetett kapus pedig immáron a műtét utáni állapotukkal megbékélt páciensek módján megpihent hevenyészett zöld fekhelyén. Petrila, az ápolónő akár meg is igazíthatta volna a feje alatt a párnát, ha lett volna. De nem volt: így inkább körberohanta a Gépész utcai kapu jobb oldalán lévő területet (mit ad Isten, éppen ott van a hazai kispad!), és a meccs el vala intézve. Meglepetésemben még a sört is elfelejtettem kinyitni, amiért a Róla Elnevezett Kapitány nyilván megrótt volna a Radzeer parancsnoki hídjáról, de annyi baj legyen. Majd elkel a következő meccsen.

Ráadásul örömmel írhatjuk le, kedves Asztaltársak, hogy a pontelőnyünk alapján számunkra egyszerűen nincs rossz eredmény a nemsokára következő Juhok-Farul, tudniillik a regáti álhérosz, aljas Hadzsidzsi összecsapása kapcsán. Szaknyelven: kit érdekel? Na most kérem a sört!

Fotók: RJA