Miután a román bajnokság alapszakaszát a Krajova ellen idegenben kétgólos győzelemmel megnyertük, a juhopata regáti média pedig azon zokogott, hogy már megint nekünk volt szerencsénk, el kellett látogatnunk ahhoz a sevillai felcserhez, akinek a műszere már Kolozsváron sem volt igazán kifenve. Már majdnem mi nyírtuk meg a sevillai borbélyt, aki sem a Főlegváron, sem a saját műhelyében nem tudott bírni velünk.

A végén bosszantóra sikeredett, de egészében véve minden tekintetben büszkeségre jogosító európai kupaszereplésen vagyunk túl, kedves Asztaltársak. A Sevilla főlegvári látogatása előtt csak azt mondogattam magamban, hogy ilyen kaliberű ellenféllel szemben már az is hatalmas megvalósítás lenne, ha legalább egyik meccset nem veszítenénk el, illetve, hogy az összesítésben ne legyen három gólnál nagyobb a különbség. Ehhez képest egyik meccsen sem veszítettünk, az összesítésbe végül a kolozsvári eredmény került (1–1), a reánk fenekedő (értsd: a borotváját reánk fenő) sevillai borbély műszere pedig szinte a mi koponyánkon csorbult ki.

Kétségtelen, hogy a fiúk mindkét meccsen hatalmasat alkottak. A mienkhez képest n-szer nagyobb költségvetésű ellenfél fölénye – a labdabirtoklást kivéve – nemigen mutatkozott meg. Sőt, a sevillai meccs első félidejének végén konkrétan a saját kapujához szegeztük az ellenfelet, a másodikban pedig – mindent egybevetve – mi voltunk a jobbak. A Sevillának valóban voltak monumentális kihagyásai, de ugyanez elmondható akár Mr. Loodtalp centikkel mellé menő fejeséről, Djokovic felső léc alá suvasztott labdájának, illetve Păun bal alsó sarokba tartó lövésének bravúros védéséről is. Mindkét kapusnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egyik fél sem tudott találatot szerezni. Legalábbis a 87. percig.

A 87. perc jelentette a fordulópontot. Az élete meccsét játszó Păun ugyanis ekkor szerezte karrierje gólját, amelyet az első pillanatban érvényesnek ítélt Andris Treimanis lett bíró. Érdekességképpen megjegyezhető, hogy ugyancsak ő vezette azt a jeles mérkőzést is a Celtic Parkban, amelynek során 4-3-ra ütöttük ki a skót bajnokot a BL-selejtezőkből. Noha a lett-magyar nyelvrokonságot nem igazán erőltethetjük (azaz: nem is igazán volt lett-magyar nyelvrokonság, hacsak azóta nem lett), ezzel a Háromemberes Andrissal egyszer már jól jártunk, és mi tagadás? Most is szívesen jól jártunk volna. De – a főlegvári borbélykodással ellentétben – a VAR (egyesek szerint videobíró, regáti szaknyelven: oltott mész) most nem az ellenfelet, hanem bennünket meszelt le. A labda valóban érte Traoré kezét, mielőtt Păunhoz került volna, és noha derék elefántcsontparti égimeszelőnk részéről szándékosságot nem igazán állapíthattunk meg, a játékszer irányt változtatott. Ez pedig eldöntötte a kérdést. Az első meccsen volt a FőlegVAR, a visszavágón meg a zaVAR. Păun távoli lövése után Hárompasi Andrist azonnal körülvették a sevillai borbélylegények, oszt borotvaélesre kifent nyelvvel szórták feléje szemrehányásaikat úgyannyira, hogy a jóember már majdnem a gatyája hátuljára erősített borotvahabhoz nyúlt: ha már ingyér megberetválják, legalább puhítsa a pofaszőrzetét.

Közben odaszóltak a fülére a VAR-bírók, és anélkül, hogy ő maga megnézte volna a felvételt (!), ellenkezőjére változtatta saját ítéletét. Ez az a pont, ahol a döntéssel talán nem, a meghozatalának módjával viszont annál inkább vitatkoznunk kell. Noha a videobíró bevezetése amúgy is rengeteg vitát kavar (én magam egyébként mellette vagyok), abban mindenki egyetért, hogy a pályán futkosó bíró kezében maradjon a döntés. Ő is tévedhet, de felülbírálhatja saját döntését a külső segítség igénybevételével. Ez nyilván növelheti is a tekintélyét meg a belé vetett bizalmat. Az viszont egyáltalán nem tesz jót a dolognak, ha meg sem nézi a visszajátszást. Főleg olyan kulcsfontosságú helyzetben, amikor a kérdéses találaton múlik a továbbjutás sorsa. Kedves Három Bandi, vedd a fáradságot, egy emberként menj oda, nézd meg, és fújd vissza. Ha a bíró ezt a megoldást választja, valószínűleg nem jutott volna más döntésre (tehát elvette volna tőlünk a gólt és így a továbbjutás reményét), de a jelenetnek legalább nem lett volna az a szubjektív üzenete, hogy ilyen ócska kis csapat esetében, mint a KVSC, meg sem érdemes nézni a felvételt, mert ugyan miként is jöhetne ahhoz néhány ingujjra vetkőzött főlegvári felcserlegény, hogy nullásra nyírja a sevillai borbélyt?

Ez a kevéssé gáláns (vagy világosabban: rossz) módszerrel meghozott helyes döntés eredményezhette azt az érzelmileg mindenképpen érthető felhördülést, amely mind a szurkolók, mind az edző részéről a bennünket ily módon „lekezelő” bíró ellen irányult. A VAR éppen a sport átláthatóbbá tételéről szól: hát legyen látható, azaz nézze meg, ne bánjon ilyen kutyául velünk! A VAR azért van, hogy látvány is legyen, ne csak hal(l)vány! Ellenkező esetben a VAR-bírók afféle VAR-kutyák lesznek, akik kívülről beleugatnak a döntésbe, és látszólag átveszik az irányítást, amivel értelmetlen háborút (WAR) gerjesztenek. A VAR/WAR-kutyákhoz egyébként találunk némi költői előzményt is Shakespeare halhatatlan életművében. A Julius Caesar harmadik felvonásában a meggyilkolt Caesar holtteste mellett álló Marcus Antonius, előre látva Itália közelgő forrongását, így kiált fel:

„Cry Havoc!, and let slip the dogs of war”

Vörösmarty Mihály halhatatlan fordításában:

És Caesar lelke száguldván boszúért,
S a hő pokolból jött Até vele,
Száll e határra és uralkodói
Hangon kiáltja: pusztítás! megoldván
A harcz ebeit, hogy égre bűzhödik fel
Ezen czudar tett, emberek dögével,
Kik nyögve kérnek sírt a föld felett!

Nem a döntés maga fájt, hanem az, hogy úgy éreztük: a végső szót nem a bíró, hanem „a harcz ebei” mondták ki. Azok, akikről a Pink Floyd híres dalának még keményebb szövege szól. Vigasztalást nyilván abból meríthetünk, hogy amikor a Sevilla emberelőnyben (!) csaknem nyolc percen keresztül kétségbeesetten húzza az időt (!), nehogy másodszor is bevegyük a kapujukat, akkor tényleg emelt fővel távozhatunk e nemes küzdelemből. Az már csak hab a tortán, hogy a Sevilla következő ellenfeleként a Rómát húzták ki a kalapból. Na, innen már értjük. Az örök város két illusztris csapata (Lazio és AS Roma) nyilván nem bírta volna el a kétszeres megalázást egyazon főlegvári csapattól – Culio ide vagy oda. Védjék a magukét, mink majd elbánunk az állítólag itt hagyott, hasonlóképpen siránkozó utódaikkal. Föl a fejjel, fiúk, szép munka volt! A VAR kell, de ne legyen belőle háború (WAR). Ahogy a hippik mondanák: Make LOVE VAR, not WAR!