Lassan hűvösödő augusztusi reggelen vezetem ki az istállóból a Kék Ovál százhatvanhárom ficánkoló paripáját. Még tegnap teleabrakoltam őket nekik való olajjal, mert azzal sem akartam időt veszíteni, hiszen hosszú út áll előttünk. Csillogó, ezüstszürke sörényüket szintén megtisztítottam, a kelő nap fénye éppen megcsillan rajtuk, amint kezembe veszem a gyeplőt, és finoman megrántom. Könnyedén, egyetlen fogatként mozdulva hasítják a levegőeget.

Mellettem Andris fiam ül a bakon. Összemosolygunk, indul a nap. A KVSC Prágába tartó mozdonyát próbáljuk e korszerű lóvasúton utolérni. Ahogy ráFordulunk az útra, kisimul a táj, a lovak prüszkölés nélkül, ficánkolva haladnak előre. Annyira keveset hagytak meg e magyar hazából a XX. századbeli nagy nyugati jóakaróink, hogy mire észbe kapunk, már tót matricát kell váltani, és jóformán neki sem iramodik a ménes, és már Pozsony, a Szent Korona egykori lakóhelye mellett száguld a vasfogat. Nyolcvan kilométer – ennyit tudtak összebogozni maguknak a drótosok, miután a közös múltat nélkülöző Csehszlovákia 1993-ban kettévált – és máris Csehország nyitott kapuit döngetjük. Megelégedéssel nyugtázom, hogy a lovaim kevesebb, mint egy óra alatt abszolválták az egész Tóciát – de mit is várhatnék egy olyan országtól, amely hozzám képest húsz évvel fiatalabb? Majd kinövi magát ő is.

No, a csehek is kitettek magukért, ugyanis a határtól Prágáig (ami elég nagy futamodás) többnyire azon töprengtem, hogy miért kérnek autópályadíjat olyan útszakaszra, amelynek több, mint a fele építőtelep? Ezt ugyanis Romániában megszoktuk. Illetve dehogy, mert ott még építőtelep sincs. Csak sima lopás. Itt viszont adnak a látszatra. Nehogy má’ haladjál is, ha egyszer megfizetted. Hadd horkanjanak és hőköljenek a lovak a folyton szállingózó porban. De amennyiben a mi pénzünkből akarják megépíteni/javítani az utat, akkor túl keveset kértek. Ez amolyan Fülig Jimmys „nálunk biztosították őket ellenünk” műfaj. De működik.

Délutánba hajlik az idő, mire a lovakat behajtom a szálláshelyünkre. A házigazdák nagyon kedvesek, csak pontosan úgy cselekszenek, mint minden matricaárus, benzinkutas, hotdogos, útszéli boltos és vendégfogadós Tóciától Csehországig: a sajátján kívül egyetlen nemzetközi használatban lévő újkori nyelven sem képes megnyikkanni. Próbálkozhatom én Shakespeare, Goethe vagy Dumas ékes szavaival meghatni őket: úgy járok, mint a viccbéli idegen, aki már a hetedik nyelven is érdeklődik a regáti rendőrtől, de az csak a vállát vonogatja. És neki van igaza: mire megy az a flancoló idegen a hét nyelvvel? Vele ugyan semmire, ha azt az egyet nem ismeri.

Kézzel-lábbal, néhány nemzetközileg ismert formulával, no meg a Švejkből és a szerény szerb tudásom foszlányaiból összetákolt félmondatokkal végül mégis megértetem magam mindenütt, így a szállásunkra is beengednek. Alig negyven évesnek látszó lakókocsi (fiatalabb nálam, azt azért meg kell hagyni!), a hozzá tartozó szocreál berendezéssel: már önmagában időutazás. A célnak azonban tökéletesen megfelel. Kulcs sincs hozzá, úgyhogy azzal sem kell bíbelődni. Különben is: amióta a drótostótok másik országot kaptak maguknak, ejsze úgyse akadna olyan, aki ki tudná nyitni, ha netán beragad a zár. Fő a biztonság és az elővigyázat. Szaknyelven: failsafe. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Annyit viszont örömmel nyugtázunk, hogy a háziak olyannyira a Sparta Prága elkötelezettjei, hogy a háziasszony majdnem a saját szájára ütött, amikor utánam kimondta a Slavia nevét. Kézzel-lábbal kalimpálva megnyugtattuk, hogy nem a Slaviának jöttünk szurkolni, hanem a ma esti vendégcsapatnak. Ettől annyira elérzékenyült, hogy helyben elengedte az elektromos áram használatáért a saját hirdetésükben megszabott különdíjat. Mindjárt megnyugodtam, hogy eszerint valóban nem véletlenül éreztem annyira alpárinak a Slavia-szurkolók múlt heti viselkedését a Főlegváron: lám, a klub puszta nevének hallatára a Prága tövében lakó jámbor cseh háziasszony konkrétan elszégyellte magát. Valahogy olyanformán, mint az a néhány gyengébb idegzetű rablógyilkos, aki megborzadt Nagy Bivaly nézésétől, netán szégyenében elpirult, amikor meghallotta az illető alkalmi szitkozódását. Pedig itt az egyetlen szitokszó a „Slavia” volt.

Betesszük a holminkat a hajlékba – amelyet már húsz évvel ezelőtt is vakmerőséggel határos vállalkozás lett volna bármilyen autó után akasztani – és azzal vissza a járgányunkba. Most már meg sem állunk az egykori kedvenc barkácsüzletemig, amelyet oly galádul elüldöztek Erdélyből és Magyarországról: igen, a drága BauMax parkolójában hagyjuk az autót, de előtte bemegyünk néhány fúrófejet, facsavart és csavarozóbitet vásárolni. Az ember sohasem tudhatja, mire lehet szüksége egy nemzetközi futballmérkőzésen. Ahogy egy főtárgyaláson sem. Utóbbinak az a hátránya, hogy ott alkalmasint meg is esketik az embert. Végül mégis a csomagtartóban hagyjuk a szajrét, a számlát viszont bölcsen kiteszem látható helyre a szélvédő mögé, hogy a rend buzgó őrei láthassák: nem ingyen koptatom a BauMax aszfaltját. Amely, mint utólag kiderült, az aznapi Prága legbarátságosabb helye maradt számunkra.

Huszonöt perces gyaloglás következik, mire elérjük a hivatalosan Sinobónak, a helyiek szerint pedig egyáltalán nem kevés túlzással Édennek becézett csődtömeget. Az épület külső oldalán pedig valami olyan mérhetetlen ízléstelenséggel megformált futballista arcképek sorakoznak, hogy erről az édenről önkéntelenül is bibliai párhuzamok jutnak eszembe. Nevezetesen az a tábori miseoltár és annak szentképei, amelyeknek Jaroslav Hašek halhatatlan regényében a következőképpen állított emléket:

„A dicső tábori oltárt egy zsidó cég szállította, Moritz Mahler, Bécsből, amely a legkülönbözőbb misekellékek és kegyszerek gyártásával foglalkozott, így például rózsafüzérekkel és szentképekkel is. Megfelelő fantázia nélkül nem lehetett volna megállapítani, hogy tulajdonképpen mit is ábrázolnak az oltár három részére festett képek. Annyi bizonyos, hogy olyan oltár volt ez, amely egyaránt kielégíthette a Zambezi partján élő pogányok vagy a burját és mongol sámánok igényeit. Rikító színeivel messziről olyan volt, mint azok a színes táblák, amelyeket a vasútnál rendszeresítettek a színvakság megállapítására.

A képeken csak egy alak vált ki a többiek közül. Valami meztelen ember, dicsfénnyel a feje körül és teljesen megzöldült testtel, úgyhogy egy büdösödő és oszlásnak indult püspökfalathoz hasonlított. Ezt a szentet senki se bántotta. Viszont a két oldalán egy-egy szárnyas kreatúra állott, angyalokat akarván ábrázolni. De a nézőnek az volt a benyomása, hogy a meztelen szent üvölt az iszonyattól, amiért ilyen társaság veszi körül. Az angyalok ugyanis mesebeli szörnyekhez hasonlítottak, valamiféle átmenetet képezve a szárnyas vadmacska és az apokaliptikus fenevad között.

Ennek a képnek a párja a szentháromságot akarta ábrázolni. A galambon, egészben véve, semmit sem ronthatott a festő. Odamázolt valami madarat, ami éppúgy lehetett galamb, mint fehér gyöngytyúk. Az Atyaisten viszont úgy nézett ki, mint egy vadnyugati rablóvezér, akit valami hátborzongató film mutat be a közönségnek. Ezzel szemben a Fiúisten vidám fiatalember volt, csinos kis pocakkal és valami fürdőnadrágszerű ruhával. Sportember benyomását keltette, nagyjából. A keresztet olyan eleganciával tartotta a kezében, mint egy teniszütőt. Messziről azonban mindez összefolyt, és olyan volt, mintha éppen egy vonat futna be az állomásra.” (J. Hašek: Švejk tábori misét celebrál a feldkuráttal c. fejezet)

Higgyék el nekem a Tisztelt Asztaltársak, ez a földi Éden, ott Prágában, pontosan ugyanilyenre sikeredett. Sőt, a főbejárat fölé éppen az a játékos került, akinek a neve – Škoda – eleve beszélő név, és önmagában értékeli is az alkotóművész egész munkáját. A vájtfülűek kedvéért: a „škoda” csehül, tótul és rácul egyaránt „kárt” jelent. Hát igen: ezt megalkotni kár volt, nagy kááár – ahogy Dargay Attila halhatatlan rajzfilmjében, a Lúdas Matyiban az éppen talján varnyúnak álcázott főhős sajnálkozik. Hiába na, a cocialista kultúra mindig kihozza a legjobbat a művészből. Olyan ez, mint Lukács György örökzöld „marxista esztétikája”. Ha esetleg nagy jóindulattal feltételezzük, hogy a kifejezés nem önellentmondás (oximoron) – mert ugyan milyen esztétikuma lehet a marxizmusnak? Van neki olyan? Jóindulattal annyi, mint a fenti tábori oltárképeknek? – szóval, ha eleve nem is oximoron, mindenesetre az ember hátán végigfut a hideg a műélvezettől. Tessék csak körülnézni kis hazánk és a belőle sarjadt, nem is olyan kicsiny utódállamok második világháború után keletkezett építészeti remekei között. Na de Gyuri bátyánk se volt olyan válogatós. Mi se legyünk azok. Ha szentkép, hát cocialista-marxista-leninista szentkép. Mit kell folyton finnyáskodni?

Végigmustrálom a hat szép lovat, amelyekkel a cseh rendőrök érkeztek – inkább azokat festené a művész a falra, mindenki jobban járt volna! – és máris indulunk befelé. Kedvesen, előzékenyen tessékelnek előre, bőven jut időnk körültekintgetni. A meccs elején komoly éljenzés hangzik mindkét oldalon, percekre bíborszínű lesz a vendégszektor, a fiaink formában vannak. Számos helyzetünk közül egyet sem sikerül berúgni. Pedig itt nem kéne esztétikumra törekedni: egy rongyos, ócska, szégyenletes, esztétikailag undorító, sőt a marxizmus legalsó határát súroló (!), már-már hruscsovian, sőt akár brezsnyevien otromba potyagól is megtenné. Hajtanak a fiúk, de érezhető, hogy a pálya tengelyéből hiányzik a három alapember: Vinícius, Culio és Tzukifijú (előbbiek sérültek, utóbbi nyilván nem egészmeccses). És még így is állják a sarat. Sőt. Muresán viszont ostoba sárgát szerez, Deac esetében felgyűlnek a kemény belépések: ő is besárgul, de a félidő vége majdnem nekünk (is) kedvez. Eszeveszettnek tűnő és mégis hihetetlenül precíz játék folyik mindkét oldalon: mintha előre megszabott módon és keretek között szabadulna el a pokol. Valakik nagyon tudtak-tudnak zsonglőrködni a mágnestáblán.

Végül Arlauskis minden bravúrja ellenére Boril mégis talál egy gólt a második félidőben – miközben az addig eltelt bő óra alatt bármelyik csapat simán vághatott volna akár hármat is a másiknak –, és ezzel nyilván fel van adva a lecke. Az edzőnk merészet húz: Păun, Lajos Aurél, Tzukifijú Rondon, Hoban pedig Deac helyére állnak be. És noha a Slavia ellentámadásai veszélyesek maradnak, majdnem sikerül bekotorni azt a labdát a házigazdák hálójába. Az ellenfél szurkolói iszonyatos füttykoncertbe kezdenek, valahányszor megzendül a vendégszektor ­– és nem ritkán a fiainkat sem kímélik. Szó ami szó, Kolozsváron is eléggé kiviselték magukat, de nem lett belőle élmény (mint Fülig Jimmy kairói útja alkalmával, amikor utólag mind a három sofőr felépült), mert az efféle viselkedés „nem családi nekünk”. Úgyhogy a nagy gyűlölködésük részünkről újfent csak nagyvonalú eltekintést képezett: mi egyetlen egyszer sem szidtuk sem az ellenfél csapatát, sem a klubot, sem a szurkolókat. Sőt: amikor a végére megszilárdult az az egygólos győzelem, amelyet a háziak nem annyira Husz János vagy Comenius méltóságára, hanem sokkal inkább Edvard Beneš színvonalára emlékeztető, valóban balkánian olcsó, időhúzó fetrengésekkel is védelmeztek, maradt bennünk annyi lelkierő, hogy a saját csapatunk megéljenzése mellett a megérdemelten győztes hazai együttest is megtapsoljuk. Ez a gesztus őket is meglepte: néhány Slavia-játékos felénk fordulva visszatapsolt bennünket. Úgy tűnik, ők is tanultak valamit ma este – annak ellenére, hogy a mienknél többszörösen nagyobb költségvetésük mellett vitán felül ők voltak a jobbak.

Emelt fővel, szégyenkezés nélkül indulhattunk tehát hazafelé: játékosok és szurkolók egyaránt. Portrait of Bálint Balassi 17. c..jpgNem állítom, hogy a csehül és szlovákul is tudó Balassi Bálint költeménye ránk illett volna, miszerint:

„Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak” –

– de azt igenis tartom, hogyha ez a meccs a 17. század elején zajlik, akkor Rudolf császár világhírű tudósának, a prágai eget kémlelő Johannes Keplernek nem kellett volna hosszú távcsövébe bámulnia ahhoz, hogy valódi csillagokat lásson: ott ragyogtak azok, főlegvári mezbe bújtatva a gyepen, és ugyanúgy a 3. számú kapubejárat fölötti sarokba összegyűlt néhány száz szempárban. Prágában hunyorgó főlegvári csillagok – szükség lesz rátok az Európa Ligában.

Még annyit, hogy ez a meccsélmény – a 2012-es libereci kiszállással együtt – ismét meggyőzött arról, hogy helytelen dolog Bajnokok Ligájának nevezni azt a tornát, ahol a kis országok kispénzű bajnokai négy körön át elvéreznek az egymás elleni küzdelemben, miközben a nagyobb országok tehetős csapatai akár hazai negyedik helyezettként is eleve „bérletet váltottak” az őszi csoportkörre, és ha nem is végigheverik, de nagyjából csuklógyakorlatokkal letudják az egész nyarat. Nevezzék pl. Gazdagok Ligájának, de ne Bajnokok Ligájának. Ez a rendszer nyilván azt a pénzügyi-gazdasági status quót igyekszik fenntartani, amelyben a kicsik mindig is kicsik maradnak, mert nekik rendszeresen kevesebb jut (csak néha tör ki közülük egy-egy, de azt hamar elkaszálják), a nagyok pedig még nagyobbak lesznek. Az UEFA nevű maffiánál nyilván senki nem fogja megfontolni a fentieket, a jelenleg fennálló, körmönfont és sunyi magyarázatokra pedig én nem vagyok vevő. Betéve ismerem mindet, és bornírt pofával magasról teszek is rájuk. Prágában viszont ünnepélyes fogadalmat tettem: többet nem vagyok kíváncsi olyan BL-döntőre, amelyben két, ugyanolyan országból érkező csapat vív meg egymással az „Európa Bajnoka” címért. Például azért nem, mert a kettő közül az egyik eleve nem bajnok. Sőt: előfordulhat, hogy a másik sem. Krőzusok extravagáns házibuliját ne nevezzünk nemzetközi bajnoktornának. Akkor sem, ha több százmillió, netán milliárd euróba kerül. Tessék más nevet találni hozzá. A meccsre visszatérve pedig azt üzenem, amit a lelátón is kiabáltunk: Szép volt, fiúk! Büszkék vagyunk rátok! Jöhet az Európa Liga!