… szegény embert mindig ér / Dunáról fúj a szél… – mondja a nóta. De hol itt a Duna, és ugyan kicsoda a szegény ember ebben a történetben?

Abban a nehéz helyzetben vagyunk, Tisztelt Asztaltársak, hogy nemcsak maga a futball, mint játék gyorsult fel az utóbbi időben (lásd a videobíró bevezetésének előszeleit), hanem a futball, és különösen a főlegvári futball körüli események is megszaporodtak. Méghozzá úgy, hogy megközelítik a követhetetlenség határát. Először is, kezdjük a végén: Hej Dunáról fúj a szél – hiszen ismét a Dunához kell menni, és noha talán egy paraszthajszállal Gyurgyevó „fölé”, azaz tőle földrajzi szélességi értelemben északabbra, szellemileg viszont feltételezhetően mélyen alája.

A legfontosabb statisztikai infó: a KVSC újabb, Róla Elnevezett Stadiont hódíthat meg. Ezúttal nem a legendás Marin Anastasovici, hanem a Ion Comșa névre hallgató, csaknem Duna-rakodóparti dühöngő alsó kövére (betonjára) ülve nézhetik majd az arra méltóak, hogyan úszik el – a dinnyehéj helyett, vagy azzal együtt – az új Liga1-es alibicsapat első hazai győzelmének ábrándja a mozdonyból gőzössé átképezett kolozsvári gépezet fogaskerekei között. Ez valamiféle megfordított „Elveszett cirkáló” mutatvány lesz/lehet, hiszen Fülig Jimmy a mélyből hirtelen felbukkant korallzátonyon rekedt Incognito Archipel nevű expedíciós hajóról a következőket állapította meg: „a hajó egyszercsak látta, hogy átképeszték vonattá, mert egy friss félsziget közepén halad”. Hát szombaton a mozdonynak kellene tapasztalnia, hogy átképezték folyami hajóvá, mert egy friss dunai klub reményeit hasítja ketté az orrával.

Mindeközben Ion Comşáról annyit lehet tudni, hogy 1991 és 1996 között – pontosan abban az időszakban, amikor én a teológiai alapképzés öt esztendejét jártam – a Dunărea Călăraşi klubelnöke volt, majd 2009-ben távozott ez árnyékvilágból. Utóbbi esemény pontosan abban az esztendőben történt, amikor én befejeztem azt a könyvemet, amelyet e blog rendszeres látogatói közül remélhetőleg senki sem olvasott, és nem is fog soha, ha időközben el nem megy a szépesze, vagy esetleg nem érez valamiféle ellenállhatatlan vágyat az első három évszázad keresztyén dogmatörténetének alaposabb megismerésére (amit még a modern orvosi differenciál-diagnosztika is majdnem azonos tünetegyüttessel jellemez), és ami egyébként káros vagy kóros szövődményként bárkivel előfordulhat, különösen, hogy az új ellenféltől nem túlságosan messze lévő Duna-Deltában még a leprát is el lehet kapni, ami ennél hatványozottan kellemetlenebb. Higgyék el nekem a Tisztelt Társak, hogy így van. Én ugyanis behatóan foglalkoztam vele. Nem a leprával, hanem a dogmatörténettel. És állítom, hogy a két fertőzés közül az utóbbi a kellemesebb. Azzal ugyanis évtizedekig simán elélhet az ember. A leprával már nem annyira. Ez máris iszonyúan sok infó ahhoz képest, amit a gyurgyevói stadion névadójáról, a halhatatlan Marin Anastasoviciról az elmúlt néhány esztendőben megtudhattunk. Így a feltörekvő călăraşi-i klubbal szemben még mindig a gyurgyevói Astra stadionjának kell odaítélnünk a monumentális jelentéktelenségi verseny különdíját.

Körülbelül ennyit az ellenfélről. Illetve talán azt, hogy edzőjük az a temesvári születésű Dan Alexa, aki focistaként Polit, a Dinamót és a Rapidot bejárva annál a ciprusi Anorthosis Famagusta csapatnál fejezte be a karrierjét, amelynek a „vezetéknevét” (an-orthószisz) „ferdeségnek”, „egyenetlenségnek” vagy akár „lejtőnek” is lehetne fordítani (így csúszott ferdén lefelé a lejtőn?), a „Famaguszta” értelmezésére pedig még nekem sincs gusztusom, pedig a dogmatörténet kedvéért még a görög nyelvvel is kacérkodnom kell (de ennek dacára ismételten hangsúlyozom: jobb, mint a lepra). Aztán edzőként Temesvár, Rapid, Marosvásárhely, Chiajna majd legutóbb eme hallatlan halhatatlan Dunărea Călăraşi élére került. Ettől főleg a haja nőtt meg, de egy másik örökzöld nóta szövegéből tudjuk, hogy talán nem az a fontos.

És akkor vissza a nótánkhoz. Hej Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér – ugyan mitől volna szegény az ember, vagy a klub, ha három meccs után csak úgy edzőt, no meg fél stábot megmondóembert cserélhet? Edyt még jóformán el sem sirathatják azok, akik még meg sem szerethették, én pedig megint utálhatom, hogy így beválnak a jóslataim, miszerint nem is az önjelölt mártír szurkolók, hanem a Montgomery sliccgombját ágaskodva fel nem érő, mondvacsinált lordmajorok klubtulajok mondták, hogy hát ne is éljen Eduárd. A Főlegváron meg pláne ne. Mert ahogy a költő mond(hat)ta (volna) A bárdolatlan walesiek című költeményében:

Vadat és halat, hetet-havat
S mi észnek ingere,
Bunkó csoport, mit összehord,
Hogy nézni is tereh;

Aztán még távoztak/nak (mindenki ossza be reménység szerint) néhányan – vagy kevesebben – azok közül, akik után amúgy sem sírtunk volna, mert már akkor sírtunk, amikor idejöttek. Tehát a sírás mutatványát eleve abszolváltuk. A magam részéről örömmel értesültem nemrégiben arról, hogy Bogdan Marának is vannak elvei (úgy tűnik, megártott neki a Főlegvár, valószínűleg ott szedte fel ezt a fertőzést, mert korábban efféle tüneteket nem produkált), és ezt az új szerzeményét rögtön arra használja fel, mintegy szövődményként, hogy ő is eltávozik. És ha már ez a poszt ilyen nóta-formára sikeredett, hát aszondom, hogy a Jó Isten tartsa meg a szokását. A Copilu nevű gyereket nem ismerjük annyira (eszerint akár jó is lehetett), de a hírek szerint ő is elmegy, Bilașcóval együtt. Erre azonban már majdnem azt mondtam, hogy akkor én már csak egy kávét kérek, de sajnos nem szeretem. A kávét. Azt, hogy távoznak, annál inkább.

De nyomban megjött Tóni, méghozzá azután, hogy – legalábbis a regáti hírforrások szerint – Andone visszautasította a KVSC meghívását, Mandorlini pedig túl sokat kért. Tóniról annyit bizton merünk állítani, hogy nem először (és valószínűleg nem utoljára) jelenik meg a Főlegváron. Valószínűleg nem fogja végigvinni az évadot (talán még e naptári évet sem), de amíg marad (a statisztika erről tanúskodik), addig a Román Kupából nem esünk ki. Sokkal több szót nem is kell erre a dél-amerikai vagy éppen török szappanoperákra emlékeztető história elemzésére vesztegetni.

Miután elmondtuk, hogy mit tudunk – ami nyilván nem sok, sőt! – ejtsünk pár szót arról is, amit nem tudunk. Először is: halvány fogalmunk sincs, hogy a Duna partján milyen KVSC-kezdőre számíthatunk. Megkockáztatom, hogy talán Arlauskis áll majd a kapuban, és Vinícius vagy Mureşan helyén Lang Ádám kezdhet. A többi szinte fehér folt – attól függően, hogy Conceicao mekkora esélyt / fantáziát / talmi reménysugarat / esztelen ábrándot / élete nagy lehetőségét / legnagyobb balfogását látja abban, hogy jövő szerdán az esélytelenek elszántságával pihent(etett) alapemberekkel nekimenjen a svéd szélmalmőknek. Annyi bizonyos, hogy Călăraşi kies városába azok a játékosok is leutaznak, akik Malmőben is, illetve csak Malmőben (vagy ott sem) lépnek pályára.

A nóta így folytatódik: Ha Dunáról nem fújna, ilyen hideg nem volna, Dunáról fúj a szél. Tényleg fázunk egy kicsit ettől a két soron következő meccstől ebben a nagy hőségben, még akkor is, ha Malmőben azért nem éppen narancsszüretelő idő vár majd. És ahogy ugyanazon nóta panaszolja:

Hej, Jancsika, Jancsika,
mért nem nőttél nagyobbra,
Dunáról fúj a szél.
Nőttél volna nagyobbra,
lettél volna katona,
Dunáról fúj a szél…

– mintha szegény Edynek a Malmö elleni második félidő elején végrehajtott (de végül is sikertelen) cseréjét siratná. Mert nemcsak Jancsika (Jonitza) nem nőtt nagyobbra (hiszen 17 egész centivel alacsonyabb Djokovicsnál, akinek a helyére beállt), de katona sem lesz már belőle (ahhoz ugyanis jobban kellene bírni a menetelést).

Szóval abban az egy dologban bízunk, kedves Asztaltársak, hogy Conceicaónak valamivel több ötlete/meglepetése van a szombati és a jövő szerdai meccsekre vonatkozóan, mint nekünk. A meglepetések/tévedések vígjátékának első felvonását meglátjuk a blogunk „Excellence in insignificance” versenyének jelenlegi ezüstérmét birtokló Duna-parti gyepszőnyegen.