Laci_busz1„Harminchat fokos lázban égtünk mindig”, valahányszor pályára küldte a csapatot – kezdhetnénk József Attila hangján a Kései Laci-siratót. És bizony nem úgy ment el, „mint lenge, könnyű lány, ha odaintik”. Miriuță László emberként, edzőként és klubfiguraként olyan magasra tette a mércét, hogy férfi legyen a talpán, aki a KVSC edzőjeként nyomdokába lép.

A filozófiatörténet korszakolása céljából a nagy görög bölcselő nevéből annakidején mérföldkövet fabrikáltak: ezért beszélünk preszókratikus, azaz Szókratész előtti filozófiáról. Minden valószínűség szerint a KVSC jelenkori történetében is elkerülhetetlenül a „Laci előtti” és a „Laci utáni” időszakról folyik majd a diskurzus. És ez elsősorban nem azért van, mert Miriuță hihetetlen talentummal megáldott edző, hanem sokkal inkább azért, mert hozzá képest nagyon kevesen töltötték be ezt a szerepet, akik mellett mind a szurkolók, mind a játékosok, mind a klubvezetők fenntartás nélkül letehették a voksukat, sőt még a reá fenekedő hazai média is kénytelen volt elismerni a KVSC egyik legnépszerűbb edzőjének emberi tartását.

A KVSC magyar szurkolótáborában időről időre megfogalmazódott a kérés, az elvárás, hogy a vezetőség egy másik Lacit – jelesen Bölöni Lászlót – bízza meg a csapat irányításával. Ebben nyilván nemcsak szakmai, hanem jócskán érzelmi dolgok is közrejátszottak. Most pedig azt merem megkockáztatni, hogy a magyar KVSC-szurkolók talán Bölönit sem övezték volna több megbecsüléssel, mint ezt a szakmailag nyilván pályakezdő, emberségében és karakánságában viszont aligha felülmúlható, máramarosi Vasiléből lett valódi Lacit.

_MG_0021„A mór megtette kötelességét, a mór mehet” – hangzik Friedrich Schiller A genovai Fiesco összeesküvése című darabjának híres mondata. A szállóige értelme: valakit érdekből kihasználunk, majd utána eldobjuk, leléptetjük, de legalábbis nem becsüljük meg a maga értékének megfelelően. És ezen a ponton kénytelenek vagyunk észrevételezni Laci és a klubvezetés némely tagjai közötti különbséget. Laci akkor is a magáénak érezte és vallotta a csapatot, amikor modern zsoldosként meg is tagadhatta volna, hiszen a pénzügyi gondok az egész itteni pályafutására rányomták a bélyegüket. A másik oldalon a volt (?) tulajdonos egyik szavával hivatalosan már nem vallja magáénak a klubot, viszont ha annak esetleges eladásáról esik szó, akkor mégis csak tőle kell megvenni. Furcsamód, Laci – a „jövevény” – gyorsabban tudott azonosulni a klubbal és azzal a szellemiséggel, amit a KVSC-től elvárnánk, mint egynémely tényleges tulajdonosok és csendestársak…

Miriuță Laci tudta, mi a lovagi torna. Tudta, hogy bizonyos küzdelmeket nem a nyereségért, hanem becsületből kell végigvívni. A szakmai szempontú elemzés helyett – amely amúgy sem az én asztalom – Laci csapatának küzdeni akarását méltán jellemezhetnénk Balassi szavaival:

„Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.”

miriuta_camoraBizony, a mi Lacink vég- és főlegvári vitézeket faragott a KVSC összekukázott zsoldosaiból, akik a végső időszakban szinte kizárólag érte küzdöttek. És még az utolsó mérkőzéseken sem az történt, hogy „felült Lackó a béresek nyakára”. A játékosok nem a Toldiban szereplő lusta szolgák módjára henyéltek, hanem éppen ellenkezőleg: Lackó nem a nyakukra ült, hanem a hónuk alá nyúlt, és felemelte őket, így a fiúk mindig becsülettel végighajtották a kilencven percet. Sőt, még az ő távozása után is – a végeredménytől függetlenül – a „Mister” iránti lelkesedés volt érezhető a csapat játékán. Érte és önmagukért vitézkedtek azok a zsoldosok, akikből ki tudja hányat visz most el az angyal, a szilveszter meg a vízkereszt, hogy helyükbe mások lépjenek. Őket – régieket és újakat – is össze kell majd szedni. Ahhoz pedig nem lesz könnyű olyan edzőt találni, aki szintén „Mr. Mester” legyen, s akiért a fiúk ugyanígy lelkesedhetnek és küzdhetnek, mert pénzről továbbra sem igazán beszélhetünk.

Laci minden túlzás nélkül megérdemelte volna, hogy külön eposszá váljon a KVSC történetében. Nem az ő hibája, hogy erre nem kapott lehetőséget, és Schiller mórjaként kissé keserű szájízzel, de talpig becsülettel és kétségtelenül emelt fővel kellett távoznia a KVSC kispadjáról. Így, adventben, az új mester érkezésére várva be kell érnünk azzal, hogy nagy ívű és világra szóló eposz helyett szép legendával ajándékozott meg bennünket.

Bizony, a legendákat is féltő gonddal kell őrizgetni. Főleg nekünk, akik régtől tudjuk, hogy Mátyás király az utolsó magyar eposz, aki után már csak gyönyörű legendák és balladák következnek: Báthori István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc vagy a negyvennyolcasok. Ápoljuk Laci legendáját, amely akár eposszá is kinőheti magát: talán Győrben, talán majdan a Fradiban vagy másutt. Egy dolog bizonyos: mindig büszkék lehetünk majd arra, hogy Miriuță László a mi edzőnk is volt, akinek a szakmai érdemein túl a szíve is erdélyibben és magyarabbul dobbant néha, mint ahogyan azt valaha is feltételezhettük. Tiszteletbeli rangja akár alliteráció segítségével is meghatározható: ő Miriuță, a mindenkori Mr. Mester Mór. Áldott karácsonyt, boldog újesztendőt, felemelő új reményeket és szép sikereket, Laci! A szívünkbe örökre beírtad magad!