Őfelségem 1-ső Fülig Jimmy Kolozs- és Főlegvári úrlakodó naplója hogyaszongya. Ámbár: elsőbbenis keltmintfent, a föllengzős vár jó magasán, ahogy úri helyeken szokás. Megaztánis még azóta sem mondtam el, hogy mitől írom a naplót. Mer nem 1-szerű. Pláne így aszonnal, bele a képibe a zembernek, mint a lengő horog meg a zólmos. Ütése. De majd most. Ütöm. A billentyűket.

Hát pontosan ilyen lengés szerűen üte engem mejjbe meg arcba (mer azon is mekláccék, asz udvari tikett tiltása ellenére) az új kirájkolléga, bizonyos Eduárd érkezése. Járt ő már nálunk a Főleg várban a vírus előtt is, de akkor nem sokat időzött, mer senki nem tartóztatá. A rendőrség sem, pedig az engem szokott. Tartóztatni. Inkább le, mint fel. Vagy éppen ellenkezőleg: kitolonszolni. Esztet soha sem értém: minek előzetesen tartósztatni, ha asztán úgyis tolonszolják az embert? Aki amúgy a tényállás elkövetése után máris önként vonulna számos űzetéses önkitolonszolásba, semhogy a későbbi tolonszolást megelőző előzetes letartósztatásban a fogház alkalmazottainak tartósztató vendégszeretetét élvezze, és módfelett indiszkrét kérdéseikre folyton tagadó válaszokat adjon? Fölösleges idő-, papír-, szárazkenyér- és tehetséges rendőrfogalmazó-pazarlás, nem igaz?

De Eduárd mos megint jött. Némiképp tartózkodva fogadám a szerklin, ahogy illik, mivel olvasám asz itteni unalmas kiráji krónikákban, hogy az ő felmenője is valami szigeten volt kiráj, ahonnét engem előéletileg sikeresen kitiltának. Bizonyos Nyakigláb Eduárd, a sorskegyelméből. Tartószkodva fogadám, mondom, mert ilyen név 10-teletet parancsol. A nyakig lábúak rúgása felettébb kellemetlen, és a rúgó technikát különben is respektálják a Főlegvárban. Nekem is volt benne részem, amikor a Nono Holasztárlulu fedélzetén a forgalmi rendőr híján elindított pofonom egyenes folyományaképpen a maláj erőművész estében egész folyékonnyá tevé a hajó szeszes ital-, svédasztal-, törzs- és utazóvendég-készletének tetemes hányadát, pedig még csak a kikötőben veszteglénk, ami ugyebár az ilyen járművek legstabilabb tényállása, szemben, mondjuk, a Csendes-óceán viharaival. És mégis. Szóval a pofon le-, a maláj meg elvágódék, de visszarúga. Mékhozzá pimaszul, azaz nyakiglábság, melyet nem hagyhaték szó nélkül, és transzparens koromban belém rögzült spanyol előétel nyelven odakiáltám neki, hogy Insalada fritte a la Escorreal! De mivel a tettek embere vagyok, a szavamat tett is követé, így a kapitány a következő dagályig halaszthatá az indulást, mivel a nyakigláb malájnak a fedélzeten bemutatott második szaltója után azonnal kiderült, hogy a Holono-Lusztáron már nincs sem elegendő élelem, sem ital, sem vendég, akik ebben az állapotban kibírnák Tahitiig, noha többen közülük tagba szakadtak. Vagy talán éppen azért.

Szóval a Nyakig Lábat nem kell félvállról venni. Inkább mind a kettőre. Úgy bisztosabb, és könnyebb is. Odavágni a földhöz. De aszért remélém, hogy a főlegvári trónus szőnyegét meg az egész szerklit nem rondítjuk el Eduárddal valami oda nem illő verekedéssel, még ha királyi is. Főleg aszért, mert mindig körültem van esz a gyászoló rokonsák, és nem néznék jó szemmel, ha egy kirájkollégát már érkeszéskor pofonban részesítek, előzetes fel-, (ön)meg- vagy letartósztatás nélkül. Különösen aszok nem, akiknek nyolc napon túl gyógyuló rossz szemet okosztam, mivel érkezésemkor vagy utána közönséges csavargónak nésztek. Na azóta már nem nésznek. Pontosabban egyáltalán nem nésztek semmit másfél hétig. Asztán az alázatosabbakat kegyeskedék udvari orvosommal kúráltatni, hogy legalább fél szemmel nészhessenek. Azóta mindkettővel csak pislognak, ami igen helyénvaló, ha személyemben hozzájuk képest magasabb állású és kiállású uralkodó közeleg.

Iszgatottan várám tehát Eduárdot, de köszben eszembe juta, hogy ha ő Nyakig Láb, hát én nemcsak Fülig Jimmy, hanem Vállig Ököl is vagyok. Tehát nem ijedék meg aszonnal. Kiváltképpen mivel utóbbi minőségemet éppen azon szigetek és földrészek jelesebb kocsmáinak és kikötőinek törzsei, törzsvendégei és törzsőrmesterei tanúsítvák eskü alatt, akik közül éppen a megtévesztő mosolyom által látszólag feledésbe merült, de az első karlendítésnél az agyakban élénk emlékeket ébresztő nyakig öklöm miatt tiltának ki. De Eduárd nem eszért jött. Ahogy annakidején Gombperec, a hídlakó sem, pedig levett kalapja alatt rajta is nagyon látszott, hogy erősen kopaszodik.

Mint Eduárdtól megtudám, nem a helyemet akará elfoglalni a Főlegvár trónján (ami egyébiránt a Citad Ellától rettegő mindenik uralkodót módfelett megnyugtatja), hanem a háromszoros bajnok nyakiglabdarúgó csapatunkat veszetné, most éppen az Astra ellen. Kegyesen megengedém, hiszen sosem valék ellene a hasznos és látványos testgyakorlásnak. Ráadásul eszek az asztrások mindenfélének elmondtak bennünket már a napokban és a lapokban, természetesen a mérkőszés előtt, azt tényállítván tévesen, hogy mi kavarjuk a málnaszőrt a három kábító és szerező játékosuk körül. Pedig ők a bajnoki táblázat alján, mi pedig minnyá az élén leledzenénk. Tehát most tényleg esz lehet a lekfontosabb dolgunk, hogy körülöttük kavarjuk. Bevallom, kiráji önérzetem ellenére kissé zsírozá a lelkemet nekem esz a rágalom, hiszen életemben 1-lőször vádoltak olyasmivel, amihez hivatásszerűen csak a Róla Elneveszett Kapitány ért, és ezzel csakis ő foglalkozik. Mármint a kavarással. Hát esz jólesett. Mégis visszautasítám. Hiába na, a főlegvári trón kötelez. Néha jobban, mint a batáviai foglár, akinek a szobája a zöld olaj, világos kerettel festett belső folyosó végén jobbra van, szemben a bal oldali keresztfolyosóval, ahonnét kezdődik a lejárat a munkaterembe. Mer a munka is kötelezi a munkást. A lustát pedig lekötelezi a foglár. Esz így van rendjén.

Szóval némiképp keserűen visszautasítám az asztrások rágalmait. Pofonokat sajnos nem oszthaték ki, mert ebben a járványidőben nem ugorhatok le Gyurgyevóba nyolc napon túli élményeket okozni anélkül, hogy kiráji egészségemet hív alattvalóim boldogságának veszélyeztetésével kockára ne tenném. Hát maradtam a Főlegváron, de annyit azért megjegyzék epésen, hogy valószínűleg az efféle klasszikus regáti hazugságokról nevezé el asz Opel cég egyik legnépszerűbb autóját Astra Klassziknak.

A meccs nem vala nagyon érdekes. Vinícius kapufát fejele, hogy aztán az ő lábáról pattanjék a mi kapunkba Budescu lövése. Az ellenfél kapusa mindent is kivédett, oszt ha Deac nincs, mind a három pontot hazavitték volna a regátiak. Miután nem volt kinek gólpasszt adni, Deac átemelé a labdát mindenki feje fölött, oszt egyenlíte, pontosan fél perccel az után, hogy megnyitám a második üveget. Kosztákhe olyan felsőlécet rúgott, hogy tényleg megdicsérhettük vóna, ha nem három méterről találja el. Hiányzik ezeknek Dan ostora. No majd teszünk róla, hogy csattogjon kissé a Főlegvár tövében. Azért a végén pertut ivánk, és noha nem kiáltám fennhangon, hogy éljen Eduárd, mert ez most nem lett volna kézenfekvő, talán majd a következő meccs után. Csak tapossuk a juhok nyomát, de jó lenne, ha mosmá ők lihegnének a nyakunkba. Fel a fejjel, Asztaltársak!