Talán azt hittétek, Tisztelt Asztaltársak, hogy Bogrács Huba megfeledkezett szilveszteri ígéretéről? Szó nincs róla. Legfeljebb egy kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel jelentkezik. Értsétek meg őt is. Nehéz éve volt. A tavalyi, illetve most már tavalyelőtti évhez képest még jobban belebonyolódott abba a keserves, reménytelen asszonyhistóriába, amely úgy néz ki végleg véget ért.

Talán ott hibázott, hogy összekeverte Miss Evelin Westont Katharina Glamardával, a nemzetközi kémnővel. Hogy mi a különbség? Ég és föld! Szóval Hubának sokat kellett innia. Muszáj volt neki. Aztán ránézett a tavaly szilveszteri posztra és rájött, hogy ezúttal szinte minden jóslata bevált. Minden további szószaporítás helyet következzen Bogrács Huba évértékelője.

Üdvözletem a Tisztelt Asztaltársaságnak! Engedjétek meg, hogy belefogjak évértékelő beszédembe. Igaz teljesen mindegy, hogy megengeditek-e, mert így is – úgy is belefogok. Csak udvarias voltam, na! Ha csak egyetlen mondatba kellene összegeznem az elmúlt évet az a következő lenne. „Na ugye, hogy megmondtam?!” Mert mit is jövendöltem a múlt szilveszteri posztban? Emlékeztek még rá? Mindegy is, vegyük sorra őket.

Kezdjük rögtön azzal, hogy megjósoltam a történelmi bravúrt, a Kolozsvári Vasutas első címvédését, az ötödik bajnoki címet. A csapat akkori formáját tekintve lehet nem is volt olyan nagy kunszt. A román sportbulvár borítékolható reakcióját is előre láttam. Ebben a tekintettben sem ért különösebb meglepetés. Ha a csapaton nem kaptak fogást, akkor magát klubot próbálták hitelteleníteni, mindenféle összeesküvéselmélettel megpróbálkoztak. Mérsékelt sikerrel: a dzsészépé (GSP ) éves szavazásán Pet Rescue lett az év edzője és Ormányi az év légiósa. Ez attól lehet, hogy nem a szerkesztőség, hanem az olvasók szavaztak. Elég szomorú lehetett Ioniță Oaia és társainak szembesülni a ténnyel, hogy az olvasótáborukba sokkal több realitás érzék és sportszerűség szorult mind beléjük. Ehhez ez úton is gratulálunk. Nem a szerkesztőségnek.

Néhány apróság nem jött be. A juhász például nem vonult vissza és nem szórt hamut a fejére és a nyáját sem próbálta meg eladni. De ezt leszámítva szinte mindenben igazam volt. És még én vagyok a hülyeségeket beszélő alkoholista mi? Gondolom amikor ide értetek az olvasással többen csalódottan felkiáltottatok, hogy hol itt a humor? Hol vannak a régi időutazások?

Be kell nektek ismernem az őszintét. Elfáradtam. Hiába a világ összes remek itala: rendelésre baromi nehéz viccesnek lenni. Igen ehhez van némi köze bizonyos kétes jellemű fehérnépeknek is, illetve egynek egész biztosan, de most nem lenne túl elegáns dolog az ő nyakába varrni az egészet. No de azért természetesen idén is elmentem hallgatózni egyet abba a bizonyos főszerkesztői irodába, a szokott helyemre a szekrénybe, a macska mellé.

Kihallgatózásom időpontja természetesen az idei bajnokság rájátszásának utolsó fordulója volt. Pontosabban pillanatokkal az után, hogy a Kolozsvári Vasutas hatodjára is megnyerte a bajnokságot, immár zsinórban harmadszor. Amikor éppen nem figyeltek oda kiosontam a mosdóba, mert még egy bérelhető alteregónak is lehetnek halaszthatatlan folyó ügyei. Észrevétlenül sikerült visszajutnom a szekrénybe, de addig alaposan körülnéztem a szerkesztőségben.

Általános volt a letargia, üveges tekintettel, szótlanul meredtek maguk elé a bukaresti sportbulvár keményvonalas szájkaratésai. Egyedül a szőke Alexandra volt egy kicsit egykedvű, de valamiért ismét a vízi hulla színű rúzsát kente a szájára éppen, jelentősen csökkentve ezzel egyébként megnyerő külsejének esztétikai reprezentativitását. Ioniță Oaia is mélabúsan tekintett maga elé. Ahhoz sem volt már kedve, hogy leteremtse az egész szerkesztőséget és még Alexandra idétlen rúzshasználatát sem tette szóvá. A hangja kissé megtört volt, amikor kiszólt az ajtón.

Hé Alexandra! Szólj már a többieknek, hogy ne mind lógassák az orrukat, mindenki jöjjön az irodámba.
Most azonnal főnök?
Nem. A jövő héten. Van elég bajom, ne bosszants már te is a hülyeségeiddel!
Oké főnök intézkedem.

Pár perc múlva ott ült a díszes társaság Ioniță Oaia irodájában. Síri volt a csend. Néhányan zavartan a golyóstollukat csavargatták, páran az okostelefonjukba mélyesztették tekintetüket. Oaia ezúttal csendesen beszélt.

Emberek, az elképzelhetetlen bekövetkezett. A CFR immár harmadik bajnoki címét húzta be zsinórban. De én azt mondom, hogy ezért mi most ne keseregjünk, hiszen mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Amit negatív hangulatkeltéssel, a tények tudatos ferdítésével – ööö akarom mondani kontextusba emelésével – meg lehetett tenni, mi megtettük. Nem rajtunk múlott a dolog, nem mi tehetünk arról, hogy Dzsidzsi rendszeresen szétveri a saját csapatát.
De főnök – jelentkezett kissé félve Alexandra – mégis, hogyan kezeljük akkor a kialakult helyzetet. Mindent, de tényleg mindent kipróbáltunk már és semmi sem használt igazán. Adjuk fel a harcot?
Szó nincs róla Alexandra! Ilyen könnyen nem törődünk bele a kudarcba. Új szintre fogjuk emelni a lapot!
Miféle új szintre főnök? Annó próbálkoztunk a pénzügyi helyzetük sötétre festésével, amikor nem működött akkor bíróztunk rendesen, amikor már az sem ment bagatellizáltuk a kolozsvári csapat sikereit. Mi mást tehetnénk még?
Felcsapunk hagyományőrzőknek!
Hagyományőrzőknek? Főnök biztos, hogy bevette ma időben a gyógyszerét?
Ostoba vagy Alexandra! Hát nem érted miről van szó? Mi évek, sőt évtizedek hosszú munkájával megteremtettünk egy olyan diskurzust a hazai fociról, amely ma már posztmodern mítosszá nőtte ki magát. Valójában minden egyes lapszámmal ezt a mítoszt adjuk el az olvasóknak. Ennek a mítosznak pedig hagyománya van és ezt a hagyományt nekünk körmünk szakadtáig védenünk kell!
Szóval azt mondod, hogy bármi történjen, akár a Bajnokok Ligáját is megnyerheti a CFR, mi akkor is úgy töltjük meg az újságot, hogy az elsősorban a Fécsészébéről szóljon?
Pontosan, Alexandra! Látom érted a lényeget.
Na és a valóság, főnök? A tények?
Hányszor kell még elmondanom, hogy felfogd végre: a kutyát sem érdekelnek!

Nos eddig bírtam, nem tovább. Hazateleportáltam.

Bogrács Huba meséje itt most véget ért, de az év még csak most kezdődött.

Boldog(abb) újévet kívánunk kedves mindnyájatoknak, Tisztelt Asztaltársak!