“Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16, 24). A KVSC elsőre (azaz augusztusban) ugyan nem, de másodjára (a minap) már felvette Glasgowban a kelta keresztet. És noha ez egyenlő szárú (olyan, amilyet a pálya kezdőkörébe rajzolhatna az ember), a Celtictől kapott kereszt furcsamód kettősnek bizonyult (2-0).

Szó ami szó, nem igazán remélhettünk sokat a második glasgowi kiruccanástól. Miután a fiaink augusztusban szó szerint kilőtték a tárat (Tzukifijú gólja volt a negyedik azon a meccsen, amelyen kiejtettük a Celticet a Burzsulyok Ligájából), erre a meccsre már nem maradt több töltényünk ellenük, miután a Gondviselés páratlan humora újra összehozott bennünket az Európa Liga csoportkörében. Latium fiainak főlegvári veresége ugyan pillanatnyilag a szerelvény élére röppentette a Mozdonyt, de miután Tzukifijú talán hosszabb időre (hátha nem végleg!) letette a lantot, várható volt, hogy komoly villanásokra nem lehet számítani – hacsak az időjárástól nem.

A Celtic Parkban és környékén ugyanis olyan tipikus skót idő fogadott, amilyenhez megboldogult diákkoromban kínjában könnyen hozzászokott az ember. Azon a vidéken ugyanis a tíz fokos hőmérséklettől, a szakadó esőtől és ama bizonyos vékony…ú széltől nem ildomos klímaszorongást kapni. A helyiek nem is szoktak. Ehelyett a nézőtér szurkolni, a két csapat focizni kezdett. Business as usual. A berlini származású bíró esetében végig nem tudtam eldönteni, hogy Kelet- vagy Nyugat-Berlinben született-e anno, pedig de jó lett volna azon elmélkedni, hogy méltó-e Stasi felmenőihez, vagy szégyellheti, hogy az atyai “Ich bin ein Berliner”-örömkiáltástól idáig küzdötte le magát. Sajnos, egyiket sem mondhattam, mert szinte hiba nélkül fújta végig a meccset. Kivéve talán azt az egyébként jelentéktelen epizódot, amikor kb. a hetedik perc tájékán, 0-0-ás állásnál Christopher Julien egyértelműen a mancsával piszkált a labdához valahol a Celtic tizenhatosának határán (úgy tűnt, a vonalon belül), és a derék rigónk nem ítélte vala meg az ilyenkor jobbára divatos büntetőt, szabadrúgást, sárga lapot (nem kívánt törlendő). Talán arra gondolt, hogy Thierry Henry (nem becsülettel, de megszolgált nevén: Handry) legendásan sunyi kezezésének tízéves évfordulójához közeledve nem volna szép megtörni a szabályt, miszerint európai bírónak “nem ilmodos” észrevennie, ha francia játékos kézzel ér a labdához. A franciák közt 1789 óta amúgy is ritka a jó keresztyén (akinek a jobbkeze ugyebár nem tudja, hogy mit cselekszik a bal lába), hát minek őket bántani, nem igaz?

Annál is inkább, mert ez a francia most zöld-fehér mezes csapatban játszott, miközben Henry, tíz évvel ezelőtt, szintén egy másik zöld-fehér mezes csapat… ellen. Azt a büntetőt a zöld-fehér írek között azóta is keresetlen szavakkal emlegetett svéd bíró, bizonyos Jánosffy Marci (Martin Hansson) felejtette el befújni, így a szigetországban mindmáig a legnépszerűtlenebb svédek közé számítják. Az ABBA óta a svédek valóban igyekeznek újabb hírességeket produkálni, de egyelőre nem osztatlan sikerrel. Lásd például az Északi-tengert és az Atlanti-óceánt vagyonokba kerülő vitorláshajón átszelő, tönkretett skandináv gyermekkoráért és a Föld szomorú jövendőjéért általában az ENSZ-t és az éppen arra tévedt gyanútlan járókelőket okoló, mindössze 16 esztendős svéd Vértanúpipőke (ökohisztérika) esetét, aki szintén nem annyira népszerű arrafelé. És nem feltétlenül azért, mert Írországban és Skóciában jobbára háromféle időjárás létezik, azaz: vagy esik, vagy esett, vagy esni fog. A magunkfajta Vasutasok népszerűségi lajstromán az ABBA után rangsorban másodikként változatlanul a svéd bakter, illetve – a GDPR és a politikai korrektség nyelvén szabatosan fogalmazva – a skandináv vasúti alkalmazott következik. Slussz, pász, kész.

És most térjünk vissza a mérkőzéshez. Kikaptunk, két góllal, mit szaporítsuk a szót? Volt ennek néhány érdekes előjele: DP oly mértékben fájlalta a gyomrát, hogy sem a sajtótájékoztatóra, sem az edzésre nem tudott elmenni, sőt félő volt, hogy még a kispadra sem ülhet. Végül olyan fegyelmezetten ülte végig a meccset, hogy az otthoni Bundásligában szinte kívánatos lenne meccsek előtt valami mérsékelt hascsikarást gerjesztő főzetet (vagy pl. a falusi lakodalmakon sikeres bosszúként alkalmazott kis adagnyi pörkölt és porrá zúzott kecskeszőrt) keverni az italába, mintegy védekezésül a további piros lapok és eltiltások ellen.

Szóval, küzdöttek a fiúk becsülettel, Loodtalp és Deac voltak talán a legeredményesebbek, de még a derék belső hátvédünk esetében is felróható némileg a kevésbé jó helyezkedés Édouard fejesénél, amely viszont azonnal gólt képezett. Az első félidő végén Jullien megkapta ugyan az első sárgáját (ami a 7. percben észrevétlenül maradt zsonglőrködése folytán akár a második is lehetett volna), de néhány ígéretesebb megmozdulás ellenére mégsem sikerült fölénybe kerekednünk. Sőt, az 59. percben Elyounoussi lövése számunkra szerencsétlenül pattant meg a védőinken, így az is a hálónkban landolt. Erre mondják: szegény embert az ág is húzza. Amikor a kapura tartó lövések aránya 5-2, bizony ez is benne van a pakliban.

Cserékkel is próbálkoztunk. A Lajos Berci-Culio cserét előre megjósoltam, sőt a Rondón-Paunt is, noha kb. két perccel korábbra. Annakidején ugyanis valahol a 67. perc környékén szokott Roberto de Zerbi a pályára lépni. Paun a 69-ben jött. Na de ekkora késés egy MÁV-alapítású cégnél még nem tragédia. Golofca belépése az utolsó offenzív cserelehetőség kihasználását jelentette, sajnos ez is eredménytelen maradt. Ugyebár nem azé, aki akarja, és nem azé, aki fut… (ld. Róm 9, 16). Mi, Vasutasok, ezt a bibliai igazságot a sebességben Forrest Gumpot is lepipáló, egyébként pedig a feledés könyörületes homályába merült Nicoara óta nagyon is jól ismerjük…

A kelták tehát megérdemelten és határozottan visszaadták az augusztusi kölcsönt, mink pedig e vállunkra helyezett kelta kereszttel bandukolhatunk hazafelé a szakadó esőben az Északi-tenger mellől. Majd kárpótlásul vasárnap a Fekete-tenger partján mehetünk neki a Jövendőnek. A Mozdony elbírja ezt a terhet. Nem a háború veszett el, hanem olyan csata, amit amúgy is kevés esélyünk lett volna megnyerni, sőt akár döntetlenre kihozni. És ezen most még a teljes üveg Törley pezsgő legurítása sem segíthetett, pedig az utolsó negyedórában a kétségbeesés határán még a nejem félig töltött poharának tartalmát is maradéktalanul felhajtottam. No de, ahogy Fülig Jimmy mondaná, még nem játszottak ki bennünket a kinullázásból. Aztán jönnek még ők is a mi utcánkba!