A Csillagok Háborúja legújabb részének előzetesével csaknem egy időben esett meg a Rítörn of zö Tzuki, illetve a nagyszombati karácsonyfa története. Méghozzá Sepsiszentgyörgyön.

A Kolozsvári Vasutas ismét ellátogatott Székelyföldre. Miután Dan Petrescu eddigi működése az utóbbi mérkőzéseken nem volt feltétlenül átütő sikersorozatnak nevezhető (csúnya itthoni vereség a kupában az Astra ellen, majd két okos, gól nélküli döntetlen a bajnokságban), mindenki bizonyos várakozással tekintett a számunkra egyébként is sajátos jelentőséggel bíró sepsiszentgyörgyi kiruccanás elé. A statisztika egyértelműen mellettünk szólt – hat meccsből ugyanannyi győzelem –, de a csapat formája, a mögöttünk három ponttal lassan a nyakunkba lihegő juhok bűze ha nem is aggodalommal, de némi izgalommal tölthette el a kedélyeket.

A kötelező győzelem kényszerének gondolata rezonált a levegőben, és ehhez szükség volt valami különösre. Újból meg kellett találni a belső egyensúlyt. Valahogy úgy, mint amikor a Baljós Árnyak című epizódban a szíve táján megsebzett, haldokló Qui-Gon a következő szavakkal bízza Anakin Skywalker nevelését a fiatalabb tanítványra, Obi-Wan Kenobira: „He will bring balance [to the Force]. Train him”. A mi esetünkben volt némi eltérés a fenti történethez képest: Tzukifijú is a szíve táján megjelent sebbel küzdött, de ahelyett, hogy az örök vadászmezőkre való költözés, akarom mondani: az Erőbe történő visszatérés (megint összekevertem a regényeket, öregszem!) helyett Qui-Gon módján másra bízta volna az utódjának a kinevelését, inkább maga állt talpra, és a Baljós Árnyak epizódját egyenesen a hatodikkal összekötve döntő módon villantotta fel fénykardját féllábát. Szóval nem a két előző, azaz döntetlen meccs szellemében gondolta, hogy újfent egyensúlyt teremt az Erőben, hanem egyetlen mozdulattal a Vasutas oldalára billentette a mérleg nyelvét.

Persze, nem volt itt gonosz birodalom, amit le kellett volna győzni: a közbirtokosságra, illetve a rendszerint és kellő jóindulattal általában hat és fél szilvafát igazoló „nemesi” kutyabőrökre alapuló Székelyföldön sosem voltak galaktikus méretű latifundiumok. Nem volt felkelés: hála Istennek, ez nem a Székelytámad és Székelybánja kora. Tulajdonképpen még zúgolódás sem. Az egyedüli legyőzendő ellenfél saját magunk voltunk. Nem lehet és nem is kell tehát mindenben párhuzamos megfeleltetést keresni akár a Csillagok Háborújával, akár a naptárral: hiszen nagyszombaton, húsvét előtt – legalábbis egy ideig – az idők világos jeleivel ellentétben a csapat még karácsonyfát (4-3-2-1-et) is játszott. Ennek a csúcsán foglalt helyet a frissiben visszatért Tzukifijú, és Manea szép beadását tökéletes szögben tartott lábbal, gyakorlatilag védhetetlenül küldte Fejér kapujának csaknem a pipájába. Tényleg esztétikus megmozdulás volt.

Tzuki – nagyon finom érzékkel – nem kezdett vad örömtáncba. Mintha megérezte volna, hogy itt barátainknál, feleinknél vagyunk vendégségben, és ilyenkor nem kezd az ember tombolni. Esz nálunk, főlegvári neveltetésűeknél nem ilmodos ildomos. Hiszen nem a sakál Bonifácot kaptuk szanzsén szájon a Citad Ella meg a Főlegvár fogán, hogy esz nála nyolc napon túl sem gyógyuló fogkiköpést képezzen. Az ember ilyenkor csupán elmosolyodik, egyszerűen és kövezetlenül közvetlenül, ahogy az úrlakodó uralkodó ogtatott, és olyasféle arcot vág, mint amilyennel Gombperec, a hídlakó/hidegló/higdaló/higadol is fogadhatta Mr. Irvinget, akinek az inkognitó nevű viselete helyett a kikötők koronázatlan királya indult meg lefelé a Holono-Lusztár, akarom mondani Nono-Holasztárlulu hajóról a szingapúri kikötő felé vezető hídon, hogy nyájasan figyelmeztesse az udvari tikett ilyetén megszegésétől időnként a vi(r)tustánchoz hasonló tünetekre emlékeztető módon vállát rángató agg hidalgót, miszerint ha eléje áll, akkor az utasok sem tudnak majd lefelé jönni a keskeny hídon. Mer így volt.

Tehát csak mosolyogni kell. Szépen. Hiszen ez csupán „egy rövid testgyakorlás” volt, „ami után elástuk” a saját erőtlenségünket, bénító aggodalmainkat, kb. úgy, mint Fülig Jimmy a Firmint. És még csak a műszert sem felejtettük a fénképészbe’, hiszen az egy darab, húsz centinél némileg hosszabb – no nem kagylóritkaság, csupán Tzuki lába, ami viszont mégiscsak ritkaság – nem maradt a sepsiszentgyörgyi pályán (nem volt az annyira véres ütközet azért!), hanem a buszon szépen hazautazott a fiúkkal Kolozsvárra (vagy egyenesen Gyurgyevóba). Már pusztán azért is, mivel szerda este nem egyszer, hanem legalább háromszor kell Gyurgyevóban megvillannia ahhoz, hogy az Astrával szemben talpon maradjunk a Kupáért való küzdelemben. Különösen amiatt, hogy a juhok sem lihegnek már olyan erősen a nyakunkba, miután tegnap a Jövendőt nem bírták legyűrni. A jövendő, úgy tűnik, ezúttal a mienk.

Szándékosan írtam, hogy holnapután este Tzuki lábának kell háromszor elsülnie: mert ebben az esetben – virtuális Asztaltársaságunk tagjainak saját, különbejáratú rögeszméjét tiszteletben tartó hagyományaink szerint – a következetesen mesterhármast tippelő KEG írja majd a posztot. Én pedig a kellemes császári öreganyánk emlegetése helyett mindenkinek kellemes húsvéti ünnepet kívánva maradok a viszontírásra: ál-ex-Fülig Jimmy, sajátúlag.

Fotók: Sepsi OSK