A címben szereplő alliteráció ugyanannyi elemből áll, ahány pontot szerzett a KVSC a bukaresti Dinamo ellen, méghozzá ugyanannnyi góllal. A centenárium ünnepi hangulatát már másodszor rontjuk el az újabb déli ellenfél legyűrésével.

Mit mondhatnánk, kedves Asztaltársak, a bukaresti vendégszereplésről? Ennyire kellemes hangulatú, Bmiky kartársék jóvoltából igazi kocsmai hangulatban, rádión, magas szakmai színvonalon közvetített mérkőzést… szinte azt mondtam, hogy ritkán láttunk. Pedig tulajdonképpen kezdenek újfent hozzászoktatni ezekhez a sokgólos, nagyképű flancolásokhoz. Hol van már, kérem, a drága jó Állatmenhely biztonsági focija? Hol vannak Trombetta betonbiztos egygólos győzelmei? Ehelyett vágjuk a gólokat egymás után, számolatlanul és felelőtlenül, mintha nem is lenne holnap. Alig pár napja, a nagy ünnep előestéjén Tzukifijú mesterhármast lőtt, mert a szintén elkapatott Tóni nem kapta le idejében a pályáról, erre a félnótás Bogrács Huba még örvendezett is neki. Ahelyett, hogy két sör és három pálinka között szigorú józanságra intett volna mindenkit: nem lesz ennek jó vége, emlékezzetek majd a szavamra!

És a pofátlanságnak nincs határa: Păun olyan hajmeresztő pimaszsággal rúgta be az elsőt Penedo kapus lába és a kapufa között, méghozzá a leglehetetlenebb éles szögből, hogy azonnal megérdemelt volna egy Mr. Theo-féle lengő horogütést, amellyel nevezett annyira meglepte Fülig Jimmyt, hogy a határozott idejű szerződéssel rendelkező helyettes-exuralkodó a „Kedélyes Matrószok” Spór-, Egylet- És Asztaltársaságát azonmód kirántotta magával az utcára. De a mi hetesünknek még csak be sem lengették a lengő horogütés lehetőségét. Minő óvatlanság! Erre vérszemet kapott a csapat, és a második félidőben Tzukifijú, aki nem hőkölt vissza a pár nappal korábbi mesterhármasától, most éppen a leshatáron született Inzaghit akarta lepipálni, ahogyan visszaérkezett a háta mögé passzolt labdáért, majd szépen kiharcolta a büntetőt, amit Culio (a másik telhetetlen vén trotty) irgalmatlanul belőtt a pincsik kapujába.

Azt gondolná az ember, hogy ha már az ünnep előtt öt góllal rontottuk el a hangulatot, ünnep után elég lesz kettő is. De nem. Tzukifijú, akitől valamirevaló rúgótechnikát emberemlékezet klubemlékezet óta nem láttunk (hiába ő a Bundásliga jelenlegi gólkirálya), most éppen külsővel villant meg a 83. percben (biztosan azt hiszi, hogy ettől bárki is megbocsátja neki azt a néhány, csetlés-botlás után beszerencsétlenkedett nyamvadt gólocskát), hogy a labda a rezgő felsőlécről vágódjon bele a hálóba. Még szerencse, hogy levágódott, mert a mélynövésű Avram bíró nem biztos, hogy fel tudta volna emelni az ő szemeit, mint Ábrahám a Mórija földjén (1Móz 22, 4) a felső kapufa magasáig: 3-0. Merthogy három a magyar igazság? Kinek jó ez, kedves Asztaltársak? Kinek jó? Nyolc gólt lőni két meccsen az ünneplő Regátnak? Nagy baj lesz még ebből, nagyon nagy baj!

A tabella élén állunk, ez tény. De ez csak látszat. Pontosan olyan, mint a vörös Vaszics, “aki rém sovány fijú, de esz is csak látszat, mert Fülig Jimmy egyszer vele Delhiben felpofoszott ketten egy hindu sport klubot átutazóba”. Mink nem vagyunk hinduk, de sportklub igenis vogymuk. És sem álltó helyünkben, sem átutazóban nem kellene bennünket felpofoznia senkinek. Főleg a látszatnak nem, amely általában a rém sovány vörös Vaszics képében kísért a Főlegváron. Főleg azóta ilyen sovány ez a látszat, amióta a hírek szerint a kövér Muresán ott hagyta a klubot. És maradt helyette a sovány látszat. Amely pofoz. Méghozzá melléje állított forgalmi rendőr nélkül, ahogyan ezt a maláj erőművész tanúsíthatná a Honolulu-Star fedélzedének legsárgább deszkájáról. Nekem elhihetik a kedves Asztaltársak, én már kaptam valóságos pofont ettől a sovány látszattól. Éppen ezért nézek oly nagy aggodalommal a Főlegvár felé közeledő mumus Medgyes szombati látogatása elé. Szerénység! – mondta a halhatatlan Bástya elvtárs A tanú című filmben. De hol van az már? Csak tömjénezzük itt önmagunkat, miközben a végén csapást mér ránk a fokozódó nemzetközi helyzet. Mondjátok, feleim, van-e még számunkra fikarcnyi remény?