Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor 2013 tavaszán McPásztori mester egyedül és inkognitóban szurkolt a Róla Elnevezett Stadionban a CFR sikeréért az Astra elleni kupaelődöntőben. Az idei szezon egyik leghosszabb és legfontosabb túráját ezúttal mintegy kéttucatnyi Vasutas-szurkoló vállalta be, köztük régi asztaltársunk, Becker, aki írt is nekünk egy rövid bejegyzést, fogadjátok szeretettel. Az eredmény akkor is, most is 2-0 lett, csak a Hora–Diogo Valente páros helyét vette át Tzukifiú és Omrani. Azt viszont még mindig nem tudjuk, ki is volt a legendás Marin Anastasovici.

Mikor felötlött bennünk a gondolat, hogy Giurgiuba kéne menni így a bajnoki cím kapujában (“aranykapu”, ahogy bmiky mondja), attól tartottam hogy nehéz lesz a több száz szurkolóval. Aztán majd pofára estem, mikor kiderült: vagyunk tizenhárman, és még vagy kettő-három, aki már azon percben meggondolta magát, amikor látta, hogy szinte elég két kéz a létszám megállapításához. No de sebaj, gondoltuk, ha egyszer eldöntöttük, hogy megyünk, akkor megyünk.

És nem bántuk meg, ugyanúgy mint a kedvenceink, ők eldöntötték, hogy nyernek és nyertek is. Természetesen ez csakis nekünk köszönhető, mert az odáig húsz fősre nött táborunk olyannyira bíztatta őket hogy nem mertek nem szót fogadni 🙂 . Látszott rajtuk hogy akarnak és ugyanazt akarják mint mi, azaz három pontot, ami egyenlő az aranykapu kulcsával, már csak meg kell forgatni a zárban jövő vasárnap. A mecset nem elemzem, azt bmiky megtette már, csak annyit hogy valahogy kisugárzott a biztosság a fiug játékábol, egy percig nem éreztem veszélyben a győzelmet. Csak DP-t nem értem, üzent a szünetben, hogy ne kiáltsuk többet a “Campionii, campionii” (bajnokok-bajnokok) rigmust, mert nyomást gyakorolunk rájuk és ő ezt nem szeretné 🙂 . Sebaj. Majd vasárnap kiabáljuk, és ha nem tetszik neki, akár mehet is, a padlás tele van a rigolyáival. Az én padlásom.