Avagy az Első Arany Napján, amely a román médiában inkább a Táska Ügy Napja néven vonult be a focimítoszok közé. Azon a napon, amikor megtört Bukarest 19 éves hegemóniája, amikor megszületett Kolozsvár és a Vasutas első bajnoki címe, amikor Cadú bevágta élete legfontosabb 11-esét.

McPásztori

2008. május 7. Hűha. Iszonyatosan komoly nemzetközi konferencián hallgattam valami késő délutánba hajló, rém unalmas előadást. Egy bizonyos: jóval közelebb voltam a Majna (Main) partjához, mint a Moinához. Hol volt akkor még az okostelefon? És egyáltalán, kinek volt még ilyenje akkoriban? Megbízott barátom SMS-ben tájékoztatott a fejleményekről. Képzeljék el a Tisztelt Asztaltársak, amint komoly teológusként, önmagamra nyugalmat erőltetve németek, hollandok és egyéb válogatott népek között pókerarccal kellett kibírnom, hogy a megítélt, majd Cadú által hálóba juttatott büntetőről két, egymás utáni SMS-ben értesülök. A rendszer lassúsága miatt a két SMS között legalább 4 perc telt el. A gólnál kirohantam a mellékhelyiségbe, csendben üvölteni. Mint a rajzfilmfigurák, ha az ujjukra üt valaki, és nem szabad kiabálni, hanem kiszaladnak a világba, elbődülnek, utána meg visszajönnek tök nyugodt arccal. Edvan kiállítása után már iszonyatosan mocorogni kezdtem. A lefújás egybeesett a vacsoraszünet kezdetével. Úgy pattantam fel a helyemről, hogy azt hitték: egy hete nem ettem. De közben alig ment le egyetlen falat a torkomon. A görög kolléga viszont együttérzett velem, és ez akkor nagyon jólesett. A roaming drága volt, hívni nem mertem senkit. Csak üzenetben küldtem: „veletek üvöltök torkom szakadtából”. Na, ilyen volt.

KEG

Azt a meglepő keresztkérdést szegezte nekem bmiky szombat reggel, hogy hol voltam és mit csináltam 2008. május 7-én délután 5 és 7 között? Alaposan meg kellett erőltetnem a memóriám, mert tíz év távlatából az ember fejében alapértelmezetten beépített szerves biohardveren tárolt információk sajnos nem teljes mértékben megbízhatóak. Ráadásul a legjobb barátom, a Google, is cserben hagyott: egy korabeli újságcikket sem dobott ki. Legalábbis magyar nyelvűt nem, a román nyelvű találatok pedig érdemben nem segítettek.

Egy dolog biztos csak: 10 évvel voltam fiatalabb mint ma és aznap nyerte meg első bajnoki címét a Kolozsvári Vasutas. Akkoriban egy kereskedelmi rádiónál dolgoztam és szakmányban gyártottam a hírolvasó lányoknak a teveszar állagú (azaz száraz és kemény) rövidhíreket. Azt már korábban eldöntöttem, hogy nem a régi Moinára megyek ki a helyszínen nézni meg a meccset, hanem az ünneplésre készülő CéeFeR szurkolók zömével egyetemben a Gépész utcai stadionban követem kivetítőn a városi derbit.

Jó döntésnek bizonyult. A Főleg Vári stadionban majdnem telt ház volt, így aztán a meccs hangulatra sem lehetett panasz. Persze előre nem lehetett tudni, hogy sikerül-e a fiúknak győzniük városi rivális otthonában. Feszült figyelemmel, mondhatni lélegzett visszafojtva követte a lelátó népe a kivetítőn az eseményeket. Félidőben még 0-0 volt. Aztán jött a második félidő és 65. perc (nem, erre sem emlékeztem már, utána kellett néznem) és a tizenegyes, amit Cadú pofátlanul középre lőtt, hogy jobban fájjon az ellenfél törzsszurkolóit adó sovén bandának. Közhely, de igaz: szinte felrobbant a stadion a Gépész utcában. Az addig felgyűlt feszültség elemi erővel változott át tomboló hangorkánná. A lefújás után pedig jöhetett az önfeledt ünneplés. A játékosoknak nem kellett fél óra, hogy zuhanyzással együtt átvágjanak a városon és megérkezzenek a Főlegvárra és együtt örüljenek a szurkolóikkal. Hatalmas élmény volt.

Arra sajnos már nem emlékszem, hogy utána elmentünk-e sörözni, inkább csak gyanítom, hogy igen, de biztos nem vagyok benne. Csak egy vágókép él bennem, mintha a Spritzben söröztünk volna. De az a kép, amikor az újdonsült bajnokcsapat tagjai megérkeztek a stadionba az kitörülhetetlenül ott él az agyam egyik atombiztos bunkerében. Aztán rémlik, hogy a játékosok körbe-körbe szaladgálnak, meg fényképezkednek mindennel és mindenkivel. Majd lassan elkezd beszűkülni a kép és az emlékezet sötét foltjával ér véget a fejemben a nem hétköznapi rövidfilm. Csak azt sajnálom egy kissé, hogy akkor még nem működött a blog, így nem dokumentálhattuk az akkori eseményeket, igaz akkoriban a tematikus sportblogolás is gyerekcipőben járt még. Hát így emlékszem én az első bajnoki cím napjára egy évtized távlatából, Tisztelt Asztaltársak.

Bmiky

„Fogunk mi még sírni az Anfielden, hogy kikapott a Liverpool” – közölte hajnali 4 körül, meglehetősen illuminált állapotban egy régi ismerősöm, aki talán még KEG-nél is nagyobb rajongója a friss BL-döntős angol klubnak. Ugyanakkor nálam is régebb jár CFR-meccsre, pedig én is a 80-as években másztam meg először ebből a célból a Fellegvárt. A legendás kijelentés a Spritzben hangzott el, azon az ivászaton, amelyre KEG nem emlékszik, pedig ott volt. 🙂 De hát Bogrács Huba nevű alteregója akkor még nem létezett, hogy visszarepítse őt a múltba. A lényeg, hogy reggelig ittunk, folyt a sör, a rum és a végén a pezsgő is.

A meccs nekem tömény munka volt, az akkor még működő Sportoldal.ro élő közvetítését készítettük Dorvex cimborával, a stadionbeli ünneplésben pedig nem vettem részt, mert a foci után még egy kosármeccs is várt rám, U-Mobitelco vs Szeben bajnoki elődöntő, az se kis derby. De valamikor este 10 után a munkának vége lett, kijöttünk a hírgyárból, a kocsmában pedig mindenki erős volt és bátor. Hogy aztán a Liverpoolból Chelsea lett, az a fene se bánta.

Pálfi Csaba-Sándor

Hogy hol voltam 2008 május 7-én? Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy a nők szeretik a focit (is). 22 éves voltam, fülig beleestem egy Klaudia nevű pincérlányba és felmentem hozzá. Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy nem fogom látni a meccset, de biztosan kellemesen és tartalmasan telik majd az idő. A hölgy fél öt után megkérdezte, hogy „nem nézünk tévét?” és hatalmas megrökönyödésére bekapcsolta a találkozó felvezető műsorát. Merthogy ő KVSC-drukker volt, néha meccsre is járt, én meg csak alkalmi szurkoló voltam, ha elkaptam 1-1 meccset a tévében, akkor megnéztem, de egyébként nem.

Emlékszem, hogy Cadu tizenegyesénél nagyon drukkoltunk mindketten. A Nap többi része elég maradandó élmény volt, a KVSC meg szerzett egy szurkolót örökre 😀 . (Az igazsághoz hozzátartozik: tudtam, hogy bajnoki döntő és tudtam, hogy gigaderby, de nem mertem kimenni egyedül a stadionba. Sok kolozsvári barátom mesélt az U elmebeteg és állatias agresszivitású szurkolóiról, akik bizony agyba-főbe vertek mindenkit az ilyen meccseken.)

A CFR első bajnokcsapata

Kapusok: Eduard Stăncioiu (15 meccs), Nuno Claro Simoes Coimbra (15 meccs), Lars Hirschfeld (5 meccs)
Hátvédek: Anthony da Silva (32 meccs, 1 gól), Ricardo Manuel Ferreira Sousa „Cadú” (29 meccs, 4 gól), Andre Galliasi de Souza (28 meccs), Cristian Panin (28 meccs, 1 gól), Niklas Sandberg (10 meccs, 1 gól), Mikael Dorsin (8 meccs, 1 gól), Daniel Amoreirinha (2 meccs), Fredy Martins (1 meccs)
Középpályások: Juan Emmanuel Culio (32 meccs, 1 gól), Eugen Trică (30 meccs, 13 gól), Daniel Ricardo da Silva Soares (29 meccs, 1 gól), Gabriel Mureşan (22 meccs), Manuel José (20 meccs), Alin Minteuan (18 meccs), Andre Leao (15 meccs), Ciprian Deac (10 meccs), Sixto Peralta (8 meccs), Pedro Oliveira (1 meccs)
Támadók: Antonio Semedo (33 meccs, 6 gól), Christian Fabbiani (28 meccs, 11 gól), Cleidimar Magalhaes Silva „Didi” (18 meccs, 7 gól), Sebastian Dubarbier (15 meccs, 3 gól), Diego Ruiz (13 meccs, 2 gól), Adrian Anca (5 meccs), Ibezito Ogbonna (2 meccs), Nicolas Canales (1 meccs).
Edzők: Ioan Andone, Romulus Gabor, Ioan Manu és Paolo Potocnik.

Ti következtek a válaszokkal, Tisztelt Asztaltársak, a címben megfogalmazott kérdésre. Aztán lehet inni a 10 éves jubileumra.