… no persze attól még „karomba nem zárom” – ennyire nem vagyok sem Neoton-rajongó, sem DP-fan, de lássuk a maga szélesebb valóságában: mi is a bajunk, illetve van-e bajunk a KVSC jelenlegi edzőjével? Figyelmeztetés: ez egyáltalán nem szakmai poszt. De kárpótlásul: jó hosszú. Attól még szakmai poszt is lesz. Azt viszont – mindenki megnyugtatására – nem én fogom megírni.

A szakmai dolgokat mindenképpen bmiky kartársra hagyom, Tisztelt Asztaltársak, már pusztán azért is, mivel nálunk családi és baráti kör szintjén foci- és sportügyekben jó néhány éve bejáratott mondás, hogy „Bmiky úgyis jobban tudja”. Andris fiam ezzel szokta elejét venni a további ál-szakmai (tulajdonképpen műkedvelő) stratégiai, taktikai és egyéb találgatásoknak. Ettől rendszerint még a túlfűtött apja is rögtön észbe kap, és visszafogja magát. Miközben tehát nagy érdeklődéssel várom a szakik készülő szakmai posztját, jobbára szubjektív szempontok szerint osztanék meg néhány gondolatot az úri közönség számára, amely – mint Az elveszett cirkáló című Rejtő-regényben – néha táncol, máskor pedig táncoltat. Akár minket, bloggereket is.

Azzal kezdeném, hogy Dan Petrescuhoz (a.k.a Pet Rescue, Állatmenhely etc.) való viszonyulásunk és vélt vagy valós fenntartásaink semmiképpen nem redukálhatóak pusztán arra, hogy ő és a klánja amolyan „elefánt a porcelánboltban” viselkedéssel érkezett tavaly a Főlegvárra. A fenti gúnyneveket akkortájt volt szerencsém a porcelánbolti affér, valamint a brit kommentátorok román kiejtése okán megkölteni. Mindazonáltal bárkinek megadatik a lehetősége, hogy ragadványnevét kinője. Különösen olyan játékoskerettel, mint amilyennel jelenleg a Főlegvár büszkélkedhetik. Pusztán a példa kedvéért: Aquinói Tamásról mondta annakidején Albertus Magnus, hogy „Tamás testvért ostoba ökörnek hívjuk. De egy napon az ő bőgését az egész világon hallani fogják!” Azóta jó néhány könyvtárnyi terjedelmű szakirodalom tanúsítja, hogy Tamás kinőtte a gúnynevét. És ezzel már benne is volnánk a dolog közepében.

Petrescu & Co. méltatlanul, igaztalanul és sportszerűtlenül kitúrta Lacit a Főlegvárról. Ez kétségtelenül rossz ómen, ugyanakkor múltbeli tény, amin nincs mit szépíteni, noha kis hazánk területén a múlt megszépítése meglehetősen ismerős ideológiai műfaj. Így olvad bele a naiv hősköltészet a hivatalos történelemírásba. De jelenleg nem erről van szó. A kitúrás megtörtént. Ha most mindenképpen Murphy törvényét erőltetném, azt kellene mondanom: „ami jól kezdődik, rosszul fog végződni. Ami pedig rosszul kezdődik, az még rosszabbul végződik majd.” De nem vagyok ennyire borúlátó. Miért ne lehetne ennek a kezdetnek biztatóbb folytatása? Mint pl. az, hogy a csapat újfent bajnokesélyes? Ez nem az edző érdeme (is)? Miért ne rehabilitálhatná önmagát akár a szurkolók szemében is?

Ismétlem: DP szakmai kvalitásait nem tisztem elemezni. Az alábbiakban az ő emberi oldalának néhány jellemzőjét próbálom megragadni, és pontokba szedve a következőket látom:

Egy. A jelenlegi – az utóbbi néhány évhez képest csaknem pazar – keretet edzőnk nagyon öncélúan (öntörvényűen?) és bizonyos tekintetben nem mindig indokoltan használja. Lásd például Baldé, Nouvier vagy éppen Duka kapus látványos mellőzését (a felsorolás nem a teljesség igényével készült). Urko Vera elengedéséről pedig hadd ne beszéljünk. Urko Vera 4 president! Renant vissza, mindent vissza! Sougout a szélre, Ivo Pintót jobbhátvédbe, hadd dübörögjön a szerelvény! Ezt jelenleg nem szakmai, hanem emberi hibának látom. Az ilyen mellőzésekből nemcsak belső feszültségek, hanem elégedetlenségek és egyenetlen lelkiállapotok is származhatnak. Ki az, aki huszon- vagy akár harmincegynéhány évesen függetleníteni tudja magát ettől, akár a pályán, akár az öltözőben? Miközben az egyik karriert építhet, piacosabbá válhat, hiszen „látják”, a másik folyamatosan „el van ásva”, mert jórészt még a kispadra sem ülhet. Higgyék el nekem, Tisztelt Asztaltársak, hogy efféle dolgokból még príma neveltetésű akadémikusok között is komoly villongások adódnak. Esetünkben pedig – tisztesség ne essék szólván – mégiscsak futballistákról van szó, akik között a keresetlen szavak vagy keresetlen berendezési tárgyak ötletszerű bevetése „még nem zárja ki az általános műveltséget”. Mint ahogy a külvárosi vakarózás sem, legalábbis Fülig Jimmy szerint. Az akadémikusok legfennebb másképpen vakaróznak, mielőtt megtalálják az ólmosbotot, osztán következik a „suhi”, aminek viszont ugyanaz az eredménye: nemcsak nyolc napon túl gyógyuló lelki és egyéb sebek, hanem a csapat széthullása.*

Kettő. Eléggé jól körvonalazható az is, hogy DP a hibázó játékosokat lelkileg lerombolja, adott esetben látványosan megszégyeníti, mint pl. legutóbb Păunt. Így a „vétkesek” sokkal lassabban „állnak talpra”, mint ahogy az ember elvárhatná tőlük. Konkrétan van egy söröm rá, hogy a következő fellépésénél (kérdés, hogy egyáltalán mikor lesz az?) Păun nem fog nagyot alkotni. És nem azért, mert teljességgel tehetségtelen, rossz játékos volna. Nyilván jócskán van még mit fejlődnie, de ezt éppen az edző viszonyulása is befolyásolhatja. Az edzői viselkedés ellenpéldája pedig rögvest kínálkozik: Miriuță Laci lehet, hogy nem hatalmas taktikai szaki, de emberként, különösen mentorként – kártyanyelven szólva – messze „übereli” Petrescut. Ha valamelyik játékosa hibázott, mihelyst lecserélte, Laci általában magához ölelte, adott a fejére egy barackot, megdörzsölte a buksiját, szólt hozzá néhány kedves és biztató szót. Ha pedig ugyanazon meccs végén bármelyik játékosáról kérdezték – néha nagyon provokatív módon (különösen azokról, akik hibáztak) – Laci soha nem kezdte becsmérelni egyiküket sem. Legfennebb annyit mondott, hogy a fiúnak nem volt jó napja, de ő majd beszélni fog vele, bízzák csak rá. Biztos vagyok benne, hogy a játékosok tudják, sőt, meg is nézik utólag, miképpen beszélt/beszél róluk az edző a nyilvánosság előtt. Ez pedig közvetlenül befolyásolja az öltöző hangulatát és a teljesítményüket. Lehet, hogy ez nem kimondottan futballszakma (legalábbis a „mágnestábla” értelmében nem), de szerintem hozzátartozik az igazán jó edző tulajdonságaihoz.

Három. A mérkőzések idején és azok lejártával DP elképesztően sportszerűtlen és a klub szempontjából fölöttébb káros viselkedést tanúsít. Ha valóban annyira profi, amilyennek képzeli önmagát (vagy legalábbis amennyire elvan önmagától), akkor hagynia kellene Dzsidzsit, a bírókat, a bukaresti lakájmédiát és egyáltalán mindenkit a fenébe. Nem hadonászunk, nem üvöltözünk, nem állíttatjuk ki magunkat ostoba kitörésekkel, nem veszünk fel minden létező vagy nemlétező kesztyűt, hanem vérprofi módon, konokul és keményen tesszük a dolgunkat. Az eredmények pedig előbb-utóbb magukért beszélnek majd. Ezzel a hozzáállással megteremthető lenne a klubon belüli nyugalom, és kevesebb olaj jutna a regáti riporterek művileg szított máglyatüzére is. Itt látom például DP másutt elég jól megnyilvánuló pragmatizmusának hiányát. Pedig itt ugyancsak helye volna. DP lehet jó edző, de a legutóbbi média-balhéink komoly hányadát kétségtelenül neki köszönhetjük. És ezek ismét visszahatnak a játékosokra, a meccsekre és a közönségre.

Négy. A szurkolókhoz való viszonyulás. Ez talán a legszubjektívebb rész, de szerintem jól szemlélteti az edző és a főlegvári drukkerek közt kialakult, és részben még mindig fennálló feszültséget. Már az első perctől nyilvánvaló volt, hogy DP a saját, olykor jó pénzen vásárolt játékosait sem becsüli túl sokra. Mire számíthatnak ezután a lelátókon izguló, kiabáló emberek? Petrescu látványosan lekicsinyelte, semmibe vette, sőt adott esetben gátlástalanul hibáztatta is a szurkolókat egynémely kínos eredmény után. Igen, a Botos Sanyi elleni tavaly októberi gólnélküli döntetlenre, és DP-nek a szurkolók elleni minősíthetetlen kirohanására gondolok. Sajnos, a szurkolók nem mindig felejtenek elég gyorsan. Ahogy bloggerként néha magam sem. Főleg, ha ingyér emlékezem, mert senki sem fizet nekem azért, hogy feledjek. Továbbá nekünk, főlegváriaknak, igenis kell az a tudat, hogy a „mi” edzőnk nem „olyan”, mint az „övék”. Főleg, hogy volt már „ilyenünk”, aki nem volt „olyan”. Ezen a téren rengeteg tennivalója akadna Petrescunak, de úgy tűnik, esze ágában sincs akár szóbeli gesztusokkal magához édesgetni a főlegvári publikumot. A nép pedig – több évezredes emberi szokás szerint – igenis hálátlan. Főleg, ha oka vagy éppen ürügye akad rá. A jó edzőnek ezt is tudnia kell. Ellenkező esetben járja újra az emberismeret iskoláját. De nem fogja. Mert nem marad itt. Legalábbis az emberi megnyilvánulásai nem arról tanúskodnak, hogy hosszú távra akarna itt berendezkedni. A szurkolók pedig ebben az esetben csupán a díszlet szerepét töltik be az ő egyéni produkciója háttereként. Ezt pedig már rég megérezték, és nem fűlik hozzá a foguk. Ez nem panasz, csupán helyzet-, kor- és kórkép. Állapotfelvétel.

Öt. Azzal együtt, hogy ez némileg szakmai hazárdjáték (és egyben nyilván kontrafaktuális hipotézis, kedves KEG), mégis megkockáztatom, és elszabadítom a fantáziámat: szerintem ezzel a kerettel Laci is kb. itt tartana. Mondjuk úgy, hogy a dobogón volnánk, komoly eséllyel a bajnoki címre. Mindeközben pedig Laci kihozná a fiúkból a maximumot. Lehet, hogy Baldé nem volna gólkirály-jelölt, de legalább annyira félnének tőle a Bundásligában, mint a lassan „végső érvként” rendre bevetésre kerülő Gnúherétől. A játékosok többnyire felszántanák a pályát, konkrétan kiadnák a belüket Laciért, és ha a lelkesedés miatt néha be is kapnának egy-két kontragólt, nem valószínű, hogy sorban veszítenénk el a pontokat. Volna két-három győzelem, oszt becsúszna egy vereség. Ami még mindig jobb, mint pl. három körömrágós döntetlen, amelyek közül bármelyikben benne van akár a vereség is (ld. pl a Jászvásár elleni legutóbbi, vagy a juhok elleni mindhárom meccset). És ami szintén nem elhanyagolható: a nézőkre és a szurkolásra sem volna panasz. Mert volna. Mármint szurkolás. Ezerrel. Emlékezzünk csak a csődvédelem alatti, konkrétan tétnélküli meccsek hangulatára, amikor a semmiért harcoltak a fiúk üres zsebbel, mi pedig – azon kevesen – szétkiabáltuk a tüdőnket. Petrescu eredménykényszere pedig csak részben magyarázat a jelenlegi feszültségekre. Hiszen eredménykényszere Lacinak is volt a maga szintjén: sikeresen elkerülte a playout-ot (amit idén a Dinamóval nem tudott), sőt az egyre vékonyodó kerettel, szinte üres zsebbel a negyedik helyen végzett, egyre növekvő népszerűséggel. A látványos változást akkor szemlélhetnénk, ha a klub hirtelen most kerülne ideiglenes pénzügyi válságba: egyből kiderülne, hogy kiért vagy miért fociznak a fiúk, és ki/mi képes motiválni őket! Ugyanez a keret akár a hatodik helyig is le tudná küzdeni magát, ahogyan tavaly októberben DP megjósolta.

Remélem, értik a Tisztelt Asztaltársak: én nem csupán nosztalgiázom itt, hanem komolyan úgy látom, hogy azok az emberi kvalitások, amelyek egy edzőt igazán naggyá és hosszú távon szerethetővé tehetnek, még az eltérő nemzeti elfogultságok ellenére is – mint például a hamisítatlanul skót Szőr Alkeszt az ízig-vérig angol Junájtíd élén – egyszerűen hiányoznak Petrescuból. És ez akár a bajnokságba is kerülhet. De talán nem is ez a fontos, hanem az, hogy mindenki tudja: ő ide átmenetileg jött, nagyot dobbantani, kaszálni, oszt továbbállni. Nem is akarja, hogy (meg)szeressék. Ennyit azért már világosan meg lehetett érezni. És éppen ez a hangsúlyozottan anyagi (és talán kevésbé szakmai!) pragmatizmusa teszi őt érzelmileg felejthetővé. A következmény pedig nyilván borítékolható.

Egyetlen példát hadd hozzak még: Andone sem volt a földgolyó legnagyobb stratégája, ehhez képest két bajnoki címet és gyakorlatilag 10 BL-csoportköri pontot köszönhetünk neki. Nem beszélve a BL-selejtezőkön elért további 12 pontról… Szóval mindenképpen nagyon jó lesz, ha Pet Rescue behúzza a bajnokságot, de ahhoz, hogy szubjektív értelemben is tényleg a Főlegvár hőse legyen, a fentebb leírtakon is el kellene gondolkodnia. Nem fog. És nem azért, mert nem olvassa a blogunkat. Vagy mert nem olvas magyarul. Vagy mert nem olvas egyáltalán (ami egyébként elég valószínű). Ha tehát győz: hasznos lesz, de nem lesz hős. Úgy tűnik, ez neki elég. Akkor pedig nekünk is elég. Majd jön más: jó esetben nem szájhős, hanem igazi. Akit talán még szeretni is lehet. Mert a kenyér és a cirkusz mellett az istenadta nép néha erre is áhítozik.

* Szakirodalom címén ld. Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a Kapitány, III/1. fejezet:
„Őfelsége, mielőtt a hajó kikötött, Fülig Jimmy tanácsára vásárolt egy elég tiszta, de kopott ruhát, egy pár kitiport cipőt, trikót és sapkát. Jimmy, igen hosszas rábeszélésre, nekiadta az altiszti revolvert és az ólmosbotot. Az utóbbi felől rövid szakoktatást tartott.
– A bal belső zsebbe tegye, felség, úgy, hogy a szíj felül legyen.
– És ez mire való?
– Hogyha baj van, kissé mozgatja a vállát, és akkor a hóna aljával megérzi, hogy helyén-e az ólmos. Ez egy nyugodt érzés. Az ember közvetlenebbül tárgyal a felekkel.
– Azután?
– Hát amikor komolyabb érvekre kerül a sor, az ember úgy tesz, mintha hanyagul vakarózna, a melle közepén kezdi, lassan a válla felé irányul ez a vakaródzás…
– De ez nem szép. Vakarózni!
– A külvárosban még nem zárja ki az általános műveltséget. Szóval ha a kapirgáló ujjak megérzik a szíjat, akkor suhi!…
– Mi az, hogy suhi?
– Nyolc napon túl gyógyuló, mintegy tizenkét centiméteres zúzott seb, véraláfutásos elszíneződéssel, helyenként a koponyacsonton kisebb repedések.
– Köszönöm.”