De bello gallico, azaz A gall háborúról címet viseli Julius Caesar visszaemlékezése a dicsőséges csihi-puhiról, amelyet hadserege élén Vercingetorix és nemzettársai ellen vívott, és közülük többeket is fogolyként vitt magával a római diadalmenetre. A Főlegvári Vasutas Rennesben tett látogatása sem volt híján az élményeknek, melyek következtében, ha foglyokat nem is, de három értékes pontot hazahozhattunk.

Veni, vidi, vici, azaz Jöttem, láttam, győztem! – folytathatnánk a plágiumízű mondattal, hiszen tulajdonképpen ennyit cselekedett a Vasutas odakint. Megérkeztünk, és már a felállásból kiderült, hogy velünk szemben ultraoffenzív csapat sorakozik föl. Az arcukon nyoma sem volt Asterix vagy Obelix nyájasságának, vagy Miracolix varázslatos jovialitásának. Marcona gallok arcvonala fogadott, akiken látszott az elszántság, a küzdeni akarás Galliáért. Az összecsapás előtti percek nyomasztó hangulatát tovább súlyosbította a nézőtéren felbukkanó némely testes gall asszonyság, akit Julius Caesar, a De bello gallico szerzője legtalálóbban debella gallicának nevezhetett volna.

Hát a mérkőzés elején részünkről tényleg a veni (= jöttem) és főleg a vidi (= láttam) érvényesült. Láttuk, azaz néztük, hogyan kezd boszorkányos gyorsasággal minden vonalon támadni az ellenfél, miképpen igyekszik már az első percekben eldönteni a mérkőzés sorsát. Míg a fiúk bámultak, a hurok szorulni látszott, és nagyon félő volt, hogy Bretagne kies tartományában simán otthagyjuk – hát ha nem is a fogunkat, de mindhárom pontot.

Ekkor jött segítségünkre Mendy, az ellenfél kapusa. Ő ugyanis úgy elakasztotta a szinte semmiből teremtődött (szaknyelven: creatio ex nihilo) helyzetben kapura törő drága Traorénkat (a mi gallunkat, ugyebár), hogy az a maga teljes kétméteres hosszában elterült a gall anyaföldön. De az orosz bíró se volt rest: sípjába fújt, majd előkapta a piros lapot. És mire döbbent kétségbeesésében a lelátón felvisított a sok debella gallica, a bíró úgy lezavarta a pályáról Mendy kapust, hogy csakúgy porzott belé a gall lika. Na, erre mondanák Rómában, hogy Mendy ante portas – magyarán: Mendy azelőtt portás volt. Legalábbis ő állt korábban a kapu előtt, mint annakidején Hannibál. Nyilván azzal a nem csekély különbséggel, hogy a kapuk előtt posztoló Hannibálnak nem rúgtak azon nyomban olyan iszonyatos szabadrúgásgólt, mint amilyent Deac suvasztott meg a Mendy helyére a kapu elé Hannibál módjára beálló gall suhancnak.

És ezzel a 8. percben megvolt az emberelőny és a vezetés. Azt is mondhattuk volna: köszönjük szépen, részünkről a további küzdelem érdeklődés hiányában elmarad, tessenek lefújni a mérkőzést. És majdnem így is lett. Az első félidőben azért hajtott még a csapat, jó lövések is akadtak, majd Mr. Loodtalpnak sikerült büntetőrúgást ajándékoznia a hazaiak számára. Hát látni kellett volna a sok gallt, amint a lelátón agallt (ejtsd: ágált) afeletti örömében, hogy lám, a Vasutas mégsem veri a gallt.

Arlauskis kapusunk (aki nem ante, hanem még mindig portás!) azonban addig és olyan merően nézte a labda mögé beálló gallt, hogy az a nekifutáskor úgy belaggallt (ejtsd: belaggolt), mint a leghitványabb kínai mobiltelefon, és a labdát a kapu mellé gurította. Azóta úgy vélem, az ő felsőcombjából készült kebab maradékait is felcsipkedték már a gall kakasok Rennes egyik lepukkant külvárosi éttermének szemétdombján. A helyzet a hazaiak számára mindenképp aggallosnak (ejtsd: aggályosnak) látszott, amelyet nem csekély hanggal(l) is minduntalan jeleztek.

A második félidő kezdetén felcsillant a remény, hogy a még mindig élő egygólos vezetésünk ellenére talán még némi foci is lesz ebből a találkozóból. A feltételek adottak voltak, hiszen szinte menetrendszerűen érkezett a másik súlyos szabálytalanság, méghozzá Ormányi, a másik gallunk ellen. E második játékosnak is el kellett hagynia a pályát, aki jó gall lévén, csak módjával kakaskodott. Ezután viszont kettős emberelőnyben úgy véltük, hogy most már talán a labda is fölösleges, úgyhogy folyton eladogattuk, hadd jusson hozzá az ellenfél is, hiszen úgyis kettővel kevesebben vannak, mint mi. Nagyobb baj nem lett ugyan belőle, de a második sárgát Szusics is megkapta, így két hét múlva ő sem léphet pályára a Főlegváron.

Sikerült hát végignéznünk a saját meccsünket (azért ez a tevékenység a pályán sokkal több kockázattal jár, mint a lelátón!), és mivel gólt nem kaptunk, konkrétan félig kivártuk, félig pedig megúsztuk a győzelmet. Diadalmenet nem jár érte, de a végső mérleg alapján annyi megállapítható, hogy a harcban az ellenfél kétszer annyi embert veszített, mint mi. És ez nekünk nem dicsőség, nekik viszont gallázat (ejtsd: gyalázat), amely majd csak lehűti a két hét múlva a Főlegvárra húzódó gall lázat. Hajrá Vasutas!