„– Ez a másfél év is jól kezdődik – mormogta a 13. Pác Tivald, amíg a detektív csuklójára tette a karperecet, és felkérte egyben, hogy hacsak lehetséges, fogja be a száját.” – kezdődik A Néma Revolverek Városa című, vérbeli Rejtő-regény. „Hát ez a másfél óra is jól kezdődik” – mondhattuk volna mi is 13. Pác Tivalddal együtt, amikor a 3. perc elején Mincă a Camorát már kiiktató Jakolis lábáról a kapunk felé tartó labdát volt kénytelen szögletre pattintani.

Ismétlem: mondhattuk volna, ha akkor és ott valóban láttuk volna, hogy mi történt. Én – János evangélistához hasonló szemtanúként – tényleg abban a szellemben szerettem volna posztot írni, hogy „amit tudunk, azt mondjuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot” (János ev. 3, 11). De ha egyszer nem láttuk, csak felvételről? Sebaj! Mi ugyanis még mindig többet láttunk, mint Cojocaru (ejtsd: kozsokárú) bíró, mert mi legalább láttuk… a ködöt. Ő még azt sem látta. Másként tutira nem fújta volna meg a sípját oly magabiztosan három perccel korábban, hogy kezdődjön a „(vad)szamarak a ködben” első felvonása, amelyet gyors ütemben „a látszólag hallgatag bárányok lármázása” követett. Pedig az a tipikusan Arany János kései balladáira jellemző lírai homály fogadott bennünket a Főlegváron, amelyet némileg prózaibb módon a másik János (értsd: az ablakon kipillantó egyszeri János bácsi) ekként foglalt össze Mariska néni számára:

– Te asszony, erősen nagy fene köd ereszködik lefelé…
Mire Mariska néni: – Neköm-é, te?

Hát olyan ködös volt ez az egész kezdés, hogy bármelyik leleményes edző szívbaj nélkül, lazán beküldhette volna a fél kispadot pluszban a pályára. Az első húsz percben ugyanis a kutya nem vette volna észre, hogy az egyik csapat mondjuk hozzávetőlegesen 15 emberrel küzd a győzelemért. Cojocaru talán azért is kezdte később kiszórni a hangosabb játékosokat (juszt is a gólszerzőket!), mert ha már nem látott el a pálya egyik oldalától a másikig, nyugodtan feltételezhette, hogy maradnak fent elegen úgyis. Mióta kies hazánkban „törvényesen” és büntetlenül akár 199.999 lejjel többet is le lehet nyúlni a közpénzekből, ugyan ki fog itt néhány, létszámon felül beküldött focista miatt fennakadni? Főleg, hogy az esti teljesítményük alapján a fent említett összegért nagy részüket még ennek a ködös felvételnek az alapján sem lehetne egy pénzes, de a focihoz alapszinten is alig értő kínai sejkre rásózni.

Szerintem amikor Alibec után Deacot is leküldte, a bíró még mindig holtbiztos volt benne, hogy ebben a ködben juszt is maradt még legalább két tucat (vagy akár több) játékos a gyepen. A fene fogja számolni ezeket! A tapasztalt juhász se olvassa meg a birkáit, oszt mégis tudja, hogy megvannak-e. Oszt a talpongyepen maradók majd csak befejezik ezt a hajcihőt, amely kizárólag az időjárási viszonyok miatt emlékeztet(het)ett a ködös Albionban divatos, Premier League-nek (ejtsd: prömier líg) nevezett labdajátékra. Hát ez nálunk meglehetősen prömier híg lett, kedves Asztaltársak. Sőt, akár szekundér vagy terciér híg, különösen ami ebben a ködös, letisztulatlan sportoldatban felbukkanó tényleges foci százalékarányát illeti. Olyan meccs volt ez, amelynek az összefoglalójára – a jámbor adófizető és fogyasztó számára fontos figyelmeztetésként – simán fel lehetett volna írni: „Figyelem! Nyomokban az európai labdarúgásra emlékeztető elemeket tartalmazhat. A színvonalért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. Kizárólag saját felelősségre nézhető. Bicska, gyümölcsoltó kés és kacor zsebben való kinyílásának átlagos kockázati valószínűsége: 85–90%.”

Ha csak a legszembetűnőbb „nyomelemeket” vesszük szemügyre, volt raktáron négy darab, valóban büntetőt kívánó helyzet: kettő-kettő mindkét oldalon, szimmetrikusan, sőt sormintaszerűen. A Digisport hipertárgyilagos kommentátora nyilván mindkét Steaua-helyzetet azonnali büntetőt érdemlőnek, a mieinket pedig teljesen alaptalanoknak minősítette. Köd ide, köd oda, ez így van rendjén. Akkora köd nincs (sőt, olyan verőfény sem létezik!), hogy Bukarest szerint nekünk érvényesen büntetőt lehessen ítélni. Mindennek van határa. Természetesen addig, amíg maga a(z erkölcsi) határ is ködbe vész. És azon túl kezdődik a román törvényalkotás, no meg a tárgyilagos sportelemzés.

A négy büntető-helyzetből végül kettőt sikerült befújni. Egyet ide, egyet oda. Már csak a szimmetria esztétikai okán. Egy cserzővargától már ez is komoly teljesítmény (belső-magyarországi Asztaltársaink kedvéért: cojocar = szűcs, cserzővarga). Innét is meglátszik, mennyire igaza volt Apellésznek, az ókori festőnek. Ő a festményét közszemlére tette, és amikor az ábrázolt alak lábbelijén egy varga hibát fedezett fel, Apellész kijavította a művet. De amikor a sikerén felbátorodott varga másnap már a saru viselőjének lábszárait kezdte bírálni, Apellész ráförmedt: „Varga, ne följebb a kaptafánál!”

De ezek a cipészek már csak ilyenek. Egyik futballbírói rangra emelkedik, másik államelnökségig viszi és akár negyed évszázadra ott reked (hátha emlékszik még valaki a Kárpátok géniuszára…). Oszt nemcsak a munkához használt egykori nyersanyaguk, hanem a döntéseik is bűzlenek az amatőrizmustól. No, nem mintha ehhez a ködös meccshez különösebben tiszta fejű bíró illett volna. Sőt: köd odakint, és köd odabent. A fejben. Szimmetrikusan. Köd előttem, köd utánam – ahogy a mesebeli táltos ló mondaná, ha a túlbuzgó vargák az ő bőrét is ki nem cserzették volna ebben a zűrzavarban. A partjelző például következetesen ilyen ködbe illanó táltosoknak nézte a csatárainkat, akik szerinte folyton lesre futottak. Nyilván akkor is, ha nem. És különben is: köd van! Hányszor írjam még le? Nyilván megpróbálhatjuk költőileg is, Arany János Ősszel című versének refrénjével, hiszen a tél a minap kissé ősziesre fordult:

„Fehér juhak s tulkok sereggel –
Minő kép ez!… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.”

A szimmetria ott tört meg, amikor a juhok beverték a büntetőjüket, Filipe viszont kihagyta a mienket. Ha Alibec nem pofázza ki magának a második sárgát, talán már a szünet előtt még egy gólt kapunk. Aztán Gomelt beállásával picit stabilizálódott a középpálya, és a lelkes, de kevéssé hatékony Deac végre betolhatta a KEG barátunk által hőn várt mesterhármasának első elemét. Van egy olyan érzésem, hogy KEG a pazarul sikerült blogtalálkozó meccs utáni levezető szakasza ellenére se bánná, ha most az ő tiszte volna a posztírás. Már a blogtalálkozó meccs előtti felvezetése sem volt semmi, kedves Asztaltársak: olyan bizakodóan mentünk felfelé a Főlegvárra, mintha az Árpa által nyomokban alkoholt tartalmazó italok következtében beharangozott 9:2-es végeredmény legfennebb a gólszerzők kiléte vonatkozásában volna kérdéses.

No, de ez a meccs nemcsak ködös volt, hanem többnyire Deákul szólt, így hiányos klasszikus műveltségünkből következően csak kevéssé értettük. Különösen azt nem, amikor a valóban elgáncsolt Deac „műesésért” bekasszírozta az első sárgát, majd nem sokkal utána a saját (egyébként valós) igazát botorul, a száján keresztül a partjelző felé kibocsátott keresetlen hangok segítségével kezdte védelmezni. Ezért aztán meg is kapta azt a lapocskát, amellyel bizonyossá vált, hogy ezen a meccsen sem rúg mesterhármast.

A sorminta folytatódott: aki pofázik besárgul, majd bepirul. Ez a Cojocaru-féle sárga és piros pofa receptje, amely csupán a színek miatt juttat(hat)ja eszünkbe a szintén ködszerűen felbukkanó és eltűnő Elveszett cirkáló szereplőjét, a rettegett Zöld Pofát. Néma revolverek helyett hangos juhok és zakatoló vasutasok helyszíne lett a Főlegvár, a pályán több ízben is elveszett, rögeszmésen cirkáló szélsőkkel. A Zöld Pofa pedig – a gyep – csak nevetett.

Szó ami szó, a végén még ennek a döntetlennek is majdnem örül(he)tünk, hiszen az oda-visszában azért négy pontot vasaltunk be a juhokon, ami nem kifejezetten birkanyírás, de kétségtelenül csökkenti a gyapjújuk légellenállását. A tanulság: a tiszta helyzeteket és az oktalanul panaszra nyíló pofákat illik beverni. Utóbbiakat akkor is, ha történetesen a saját pofánkról van szó. Hiszen talán ott úszott el végleg a karnyújtásnyira lévő (egyébként meg nem érdemelt) győzelem, hogy Deac – a NATO „megelőző csapásainak” mintájára – nem tudta preventív módon beverni a saját arcát, mielőtt a zászlótartó irányába mesterkéletlen módon el ne nyilatkozta volna magát. Hát ezért szeretem én annyira az egzakt tudományokat, és azok legnemesbikét: az utólagos bölcsességet. Az előzetes bölcsességről nyilván azért sem szólhatok, mert ahhoz pontosan az szükségeltetik, ami a norvég fővárosban természetes jelenség: ha a köd Os(z)lóban van, rögtön tisztul az agy, és növekszik a remény.

Így játszotok ti (bmikytől)

Mincă 6 Az elején és a végén is volt egy-egy nagy védése.
Tiago Lopes 6 Csak a második félidőben kapcsolt a turbófokozatba.
Larie 7 A zavaros helyzeteket mindig ő oldotta meg.
 Horj 5 Látszott, hogy még sose játszott ennyi néző előtt.
 Camora 7 Még az Alibec 11-esét összehozva is a csapat legjobbja volt, két góltól mentette meg a csapatot.
 Filipe 5 A focija és a 11-ese is erőtlen volt.  
 A 43. perctől Gomelt 6. Keményebb lett vele a középpályás védekezés.
   Deac 5 Az első félidőben től sokszor kiment középről balra. Aztán megkapta a jobbszélt, lőtt egy centergólt, és nem kapott meg egy jogos 11-est. Két hülye bírói ítélet után kapott két sárgát.  
 Sorsa 4 Eltűnt, mint beteg szamár a ködben.  
 Félidőben Omrani 6. A kapu környékét most is elkerülte, de a második félidő legtöbb támadásban benne volt.
 Juan Carlos 5 Nem az ő világa ez a fajta erőszakos foci.  
 A 85. perctől A. Mureşan. A végén Laci nagyon nem akart gólt kapni.
Nouvier 5 A gól akciója tőle indult.
Bud 5 Kevés labdát kapott, és azokkal se tudott mit kezdeni, aztán adott egy gólpasszt.

Fotók: Riti József Attila