Más dolog a citrompótló és megint más a pót-lócitrom – tartja a régi mondás. A Lugano, azaz lúganyé ellen hatalmas mázlink vala, tisztelt Asztaltársak. Jóval nagyobb, mint amilyenbe gyermekkoromban Máthé Sanyi bácsi vagy Márkó Lajcsi bácsi lovai mögött haladva valaha is beleléptem. A két héttel korábbi főlegvári cakkumpaks után újfent a vendégek csúsztak el a lótrágyán.

A kinti, Thunban megrendezett meccset a helyszínen követhettem végig. Ezt megelőzően St. Gallenben voltunk, ahunn nem tudtam eldönteni, hogy a tornyok közül melyikből kellene legazolnom, hogy kiköszörüljem a csorbát, amit egy évezreddel ezelőtt odalátogató ősünk okozott, de végül meggondoltam magam. Arra viszont nem számítottam, hogy ennek dacára Thunban akaratlanul is eseményszámba megyek majd, mivel mindössze hárman voltunk a stadionnak abban a részében, akik a KVSC-t biztattuk, de csak rajtam volt KVSC-póló meg sál. A regáti média azonnal kiszúrta, hogy egyedül vagyok (nem voltam), meg hogy a másik kolozsvári csapat szurkolói kb. négyszázan mentek ki a meccsre Örményországba. Némi szépséghibája a történetnek, hogy az ottani társaság fele majdnem ingyen, mindenesetre potom pénzért jutott ki oda, jobbára a kolozsvári adófizetők pénzén. Na de kicsire nem adunk. A másik szépséghiba, hogy Thunban a főtribünön szintén helyet foglalt legalább három-négy tucat KVSC-szurkoló, de őket a kamerák nem vették. A magam számára azonban három tanulságot mégis levontam: 1. egy a négyszázhoz meredek arány, de annyi kell is; 2. a végén mégis csak a Fijjugh jutottak tovább; 3. nem feltétlenül kell toronyból legazolni ahhoz, hogy Svájcban eseményszámba menjen az ember.

Muhar kihagyott büntetőjét nemcsak mi, hanem a thuni fellegek is megsiratták: öntözték is rendesen a svájci műgyepet úgy, hogy ott még a kolomp szorításától lila színt öltő Milka-tehénnek sem lett volna kedve legelészni. Meg is sajnáltam gondolatban azt a kedves svájci biztonsági öregurat, aki kifejezetten az én autóm kedvéért megnyitotta a vendégeknek lefoglalt parkolót, és őrizte becsülettel mindaddig, amíg a találkozó végén visszatértem.

A kinti meccs után hazafelé jövet egy Klausen nevű vendégfogadóban szálltunk meg, és újfent megtapasztaltam a „nomen est omen” igazát, hiszen egy héttel később, a megszenvedett főlegvári győzelem után Bmiky kartáccsal szintén a Klausen nevű vendéglátóipari egységben (ezúttal Kolozsváron) koccintottunk a továbbjutásra. Az itthoni meccset régen látott barátom, Attila társaságában nézhettem végig, amit valóban külön ajándékként éltem meg. DP rettenetes fegyelmet parancsolt a csapatra, amit magas százalékban sikerült is betartaniuk: Ottó védései kétségtelenül meccsben tartottak bennünket a párharc 90+120, azaz mindössze 210 percén keresztül (hosszabbításokkal együtt még több ideig is), és a védelem is igyekezett tenni a dolgát. A VAR két gólt is elvett a vendégektől: az elsőt kezezés, a másikat les miatt. Említém már, hogy ekkora lúgané nem létez? Ez már Wágner úr húszfontos csodájának határát feszegeti. Erősen megfogyatkozott középpályánk (Emerllahu, Muhar, Kamara stb. kiesése) dacára végül sikerült az improvizáció: a klasszikus szögletrúgás + fejesgól kombó váratlan továbbjutást képeszett.

Az időközben zajló hazai meccseinket most nem értékelném különösebben: a jelen állapotban és a megvékonyodott keret figyelembevételével mind az Arges, mind a Krajova elleni vereségeket afféle járulékos veszteségnek tekintem, még akkor is, ha a csapat – szíve szerint – egyiket sem adta fel. Különösen Matei Iliével rokonszenveztem, aki élete meccsét hozta le a Krajova ellen, de kétszeres találata ellenére mégsem sikerült pontot mentenie számunkra. Úgy vagyok vele, hogy ha sikerül eljutnunk bármelyik európai liga főtáblájára, akkor minden addig elszenvedett belföldi vereség megérte. Következésképpen augusztus 28-ig nem is foglalkozom a témával. Azt nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e akkora lócitrom, amelybe belelépve a Bragát is kiejthetjük (főleg, hogy a hírek szerint Paun is csatlakozott a sérültek klubjához, pedig nem szokása neki ez), de talán érdemes lenne megfontolni egy Bastos nevű játékos sürgős szerződtetését, poszttól függetlenül. Csak azért, hogy a „nomen est omen” érvénye megmaradjon. A régebbi Asztaltársak értik a célzást, a többiek pedig járjanak utána.  Hajrá Fijjugh!