Habemus Cupam! – mondá Kupán, kit tegnap este Aradon nem vertek kupán. Pedig vót rá esély. Főleg a végin.

Én tegnap reggel Aradra valék menendő a sorskegyelméből a Kolozsvári Vasutast a Hermannstadttal román kupailag jól összeereszteni. Merthogy ami a Kupán forog asz engem érdekel, mert családi nekünk. És nemcsak névleg. Merthogy senki sem minden, azaz „no man est ómen”, ahogy mondani szokják a féldeák udvari tikett szerint. Hát megvót a kupa, 3-2 ide, ami nálam különleges élményt képeszett, és még nem is kellett érte Kairóba utaznom holmi sofőröket nyolc napon túl gyógyuló testi sértéssel felérő tettleginzultussal jobb belátásra bírni.

A meccs képe egészében igazolá Tüskés Vanek Napóleonnal egybehangzó alapelvét, miszerint az van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést. No meg egy söröskancsót vagy széklábat. Pontosabban: az nevet utoljára, aki először üt. A mi esetünkben legalább kétszer. Mert egyszeri ütésre nem mindig nyerénk ebben az évadban. Hát most kettőt üténk rajtuk egyből. A 15. percben Kamara, a 22-ikben Lajosunk révén pihene meg a labda Cabuz kapujában, aki báná, hogy a háló fogta meg a labdát, és nem ő. A futball nem halászat. Ezzel ama bizonyos Hegyi (más néven Hármatbele vagy álkilencedik) Lajos a hazai statisztika szerint a Bundásliga góloskirálya. Az nem kunszt. Én bármilyen statisztika nélkül a pofonok koronázatlan királya vagyok a világ mindenik kikötőjében. Eszt a tényállást a még élő, a jobblétre szenderült, illetve a jobb és a rosszabb lét között imbolyogva szendergő kihívóim mindenike megerősíté, mihelyst orvosi beavatkozásilag nyilatkozatképessé tették őket különféle egyetemi klinikák nagy intenzivitású osztályain. Amikor pedig fekvőbeteg állapotukat végre járóbetegre cserélte az orvostudományos vívmányok csodája és immár maguktól forognak fenn, nem mások forgatják őket a kórházi ágyon, akkor főleg arra ügyeltek, hogy ettől keszdve csak a lábuk járjon szorgalmasan, a szájuk nem. Különösen, ha az én nevem és pofonjaim kerültek az ajkukon fennforgásba.

Lajos pedig azér álkilencedik, mer igasz ugyan, hogy tényleg 9-es van a hátán, de ilyen sorszámmal már úrlakodott egy francia király, méghozzá a sors akaratából elég régen. Még a Régen amerikaji elnöknél is jóval régebben. És Régent is sikertelenül merényelték, mint engemet Almirában, az alatt valókkal történt pertuivás követkesztében hintóilag. Ennyit az uralkodás túlélésének művészetéről. Persze az ellenfél, a Szeben is csak Ál-Szeben, vagy inkább a Róla Elnevezett Klub, azzal a különbséggel, hogy a Róla Elnevezett Kapitány valóban piszkos, a szebeni Hermannstadt szurkolói viszont jószerivel egyetlen szót sem tudnak németül, ami egy ilyen névhez talán ildomos lenne. De szerintem e német nyelvtudás hiányára jó részük egyenesen büszke. Na ja, kein Problem.

A meccsbe, mint tárgyba visszatérve, a meccs legfőbb tárgyát sajnos a mi hálónkba juttatá Capusa, a szebeniek egyetlen pontrúgásából és védelmi hibánkból kifolyólag pattanólag (nem kívánt töröltetett). Esz megint aggasztó felvirágzásba hoszta őket, úgyhogy a félidő vége éppen jól jöve nekünk, amikor is a szemlátomást legatyásodott DP a szünetben ugyanvalóst fejeket mosogata, mert szünet után a 48. percben Hármatbele Lajcsi gólpasszát a Nkololo újfent Cabuz kapujába juttatá (szaknyelven: ‘ncolo, ahova kellett). És ekkor jött megint a derült égből lesújtó ostobaság, mer ahelyett, hogy a negyediket a kapujukba be-, a focit pedig a fejükből kivertük volna, magunkra húzánk őket, mint a szelíd majálisnak induló nap végén az esti hűvösben kötögető nagymama önmagára a kötött takarót. És az exek törvénye alapján Bus (csöppet sem búsan) a 72. percben még egyet beakaszta nekünk. Esz képezé aztán a cseréket is Rocha, Fica meg Postolachi személyében, de a megszorulásunk csak fokozóda, mint nemrég az uniónak az olajból meg gázból. Így a játék vége is nagyon gázosra sikerede: követkesztek a fetrengések, sárga lapok meg pofonok, aztán a pirosak is, amelyeken az egymást könnyed suhival megkínáló Goncalves és Djokovics osztozának. A hét perces hosszabbításbul végül 14 perc leve, így Chivulete bíró rekordidő alatt bepótolá a meccs nagyrésze alatt ki nem osztott lapokat.

Végül 3-2-re megverénk a Szebent, de mint írám, szebben is lehetett volna. A verésben ugyanis rendelkezem némi jártassággal, melyhez még uralkodásomat megelőző, csöppet sem 1-hangú előéletem során elég komoly esztétikai igény is társula. A pofon, a verés no meg a pofonverés igenis legyen a szemnek kellemes látvány, mint például a Nono-Holasztárlulu fedélzetén a balegyenestől többméteres szaltót csináló maláj erőművész teljes hosszában való olymódú elterülése, hogy a délceg gőzös beleremegjen, amelyet a Mr. Irving inggombnitó viseletben a hajó korlátjához támaszkodó Szamtantónió felsék is mekcsodála. És hogy lássa a Kedves Asztaltársaság, hogy a fejbeverés esztétikáját nemcsak a saját pofonjaimra korlátozom, íme egy másik, egyenesen költői példa:

Adrogopouloszt is érzékenyen érinté az a kéthektós kishordó, amelyet a Galambbal való ököl- és nézet-eltérítés közepette Troppauer Hümér igazi költői ihletettséggel művészi eszközként használva nem metaforikusan, hanem ténylegesen, azaz tényállás, pontosabban tényesés útján a magasból a görög fejére billente, amely súlyából kifolyólag kásává lapítá azt, a benne rakományként nem túlzott mennyiséget tartalmazó agyvelővel együtt. Nemhiába költő és művész a Troppauer: látszik, hogy ad asz esztétikára. Ilyent már Newton is megkísérle, igaz, hogy csak egy almával. De nem is ért el vele ilyen szép és maradandó eredményt. Esz juta eszembe arról, amikor olvasám, hogy némely etyhászi kartácsok asz ökölvívó meg a pofonosztó imádságát mormolják, hogyaszongya „a mi kezünk munkáját tedd állandóvá nékünk” (Zsoltárok 90,17). Ó, ha minden ilyen flottul menne! – sóhajték. Innen is látszik, hogy a Jó Isten minden imádságunkat meghallgatja, de nem minden kérésünket teljesíti. Na ezért hordom magamnál az ólmost, amelyet a T. Társaknak is ajánlok, az isteni gondviselést és annak a munkánk állandóságára gyakorolt hatását nyomatékosítandó. Ilyen esztétikai tudással a Fijjugh is szavatolni tudnák, hogy az általuk szakszerűen fejbe ütött és elásott ellenfél már az első gól után sem fog bele szeszélyes és váratlan feltámadásokba, visszatérésekbe, mint ama Mr. Gould, aki Fenantesz néven régen herceg a sors akaratából, hoty asztán trónolásos úrlakodásom idejére gyakori hidegrázásos lázálmokat képezzen, az ájulásig szorító cipőjéről nem beszélve.

Tehát a Szebenre nem mértünk durr belét, de esetünkben a suhi is megtevé. Európában majd nem fogja, úgyhogy addig tovább kell folytatunk az efféle testgyakorlást, méghozzá új emberekkel, akik között belső- és jobbhátvédet ugyancsak lehetne importálni. A kupától felbuzdulva hazáig vezettem, és éjjel kettőkor értem haza a félemelettel felérő lakomba, a főlegvár közbejötte nélkül.

Sok lenne még közlésbe való, de ma hajnalban kelnem kellett, hogy reggel kihallgassam az államvizsgázó diákokat, akik közül nem mindenik készül az államtanácsba, habár többeket is be lehetne oda pikkelyezni oda. De erről majd a viszontírás mekfojtatáskor ejtek szót, mint Hümér a kéthektóst. A tegnapi másik kupadöntő győztesét immáron latinul üdvözölhetjük: Paks vobiscum. A viszontírásra:

Fülig Jimmy, that is James until Ears, alias Jacobus ad Aurem

Fotók: RJA