Elkezdődött az új évad, a régi, negyedszeri edzővel. Első kedvencünket, a magukat kutyáknak nevező Dinamót éppenhogy megvertük. Sok volt a gól, de sokk vót a meccs is. Nekem mindenképpen. No meg a rádió számára a Főlegváron egyedül közvetítő Bmiky kartárs számára is, akinek külön dicséret jár ebbe’ a marha melegbe’.

Amint korábban már megalapított exkluzív klubunk, a FÁJT (Főlegvári Állandó Jellegű Tettestársaság) neve is előrevetíti, az első félidő nagyon fájt. A 14. percben Abdallah gólpasszát Cîrjan olymód megbecsülé, hogy a Főlegvári LGV (ami esetünkben nem „light goods vehicle”, azaz „könnyű árukat szállító gépkocsi”, hanem nemes egyszerűséggel Letolt Gatyájú Védelem) köpni-nyelni nem tudván, máris vezettek a bukarestiek. Mint amikor a betoppanó vendég kutyája se szó se beszéd – akarom mondani: minden előzetes vakkantás nélkül – jóízűen beleharap a házigazda lábikrájába. Kresic – védelmi hibáját kiköszörülni akarván – Deac szögleténél nagyon szívesen átment volna Viníciusba, de a földbe nagyobbat fejelt a kelleténél, így a labda átugrotta a vendégkaput.

Aztán a 23. percben olyan négyszeres kihagyást láttunk, amit ebben a most kezdődő évadban nemigen lehet majd alulmúlni. Deac az 5 és feles vonalán, magyarán a kapu torkában Péter Mihály lábára tette a labdát, de a szegény nigériai csatár a méltán elfeledett Ogbúcsúka legrosszabb formájára emlékeztető mozdulattal kétszer egymás után belerúgta két elfekvő emberbe: először a hátvédbe, majd a fetrengő kapusba. És mire aszondhatnánk, hogy ezzel Misikénket fel is lehetne szkóccsozni (vájtfülűeknek: celluxozni) valami Kelet felé induló teherautó alvázára, hátha becsempészhető valamelyik gyanútlan arab sejk másodcsapatába, a fejkendős pedig hálából megtankolja a KVSC Bukarestbe induló járatát, hogy Miska árából legalább a Rapid ellen soron következő meccs útiköltségét fedezhessük, szóval még mielőtt ezt végiggondolná az ember, hát gyün az ártány Artean, s nevéhez híven, mint a vaddisznó, megint belérúgja az emberbe, majd újfent (most már végre kapu mellé) a labdát. Én aszittem, hogy már mindent láttam. Pedig dehogy. Mer ettől írom a posztot.

Inkább térjünk vissza a lábikráján megmart házigazda arckifejezéséhez. Ez a négyszeres kihagyás ugyanis olyan vót, mintha a házigazda – jogos önvédelemből – négyszer is megpróbálna belerúgni a vendég veszett kutyájába, s egyszer sem találná el. Sőt: még mielőtt magához térne a négyszeres meglepetéstől, a kutya vérszemet kap, megint nekiront, oszt másodszor is megharapja, ezúttal balról. Pontosan ez történt ugyanis a 34. percben, amikor Dennis Politic a bal oldalról (így ahogy mondom, ne tessenek felszisszenni!) tökéletes ütemben adta be a labdát az imént gólpasszoló Abdallahnak, így a Camora hibáját is kihasználó madagaszkári csatár most már gólt is jegyezhetett.

És meglepett főlegvári házigazdákból hirtelen maláj erőművészekké váltunk, valami képzeletbeli Honolulu-Star (vagy Nono-holasztárlulu) nevű hajó fedélzetén, amint a Fijjugh Fülig Jimmy halhatatlan ellenfelének szavait idézve értetlenül nézegettek egymásra: ez lenni ballábas! Mink várni rúgás jobbról! Hát, kedves Fijjugh, nem lehet minden beadás mellé egy forgalmi rendőrt állítani – vonta le a plágiumízű kényszerítő következtetést Denisz, a komisz baloldali politikus, és vállrándítva visszabandukolt a saját térfelére. Engem pedig a védelem eddigi működése alapján Nuno Diogo rémképe kísértett.

De amint az a komiszokkal, politikusokkal, jobb- és baloldaliakkal is gyakran megesik, hajlamosak túltolni a szekeret. A pazar gólpasszt adó politikus Denisz ugyanis öt perc múltán úgy fejberúgá a mi derék ártányunkat, hogy néhány pillanatig kérdéses volt: az orvost vagy a hentest kell-e hívni? Utóbbit nyilván a kézműves disznófősajt-készítő szakik köréből. A pillanat töredéke alatt nekem is átcikázott az agyamon a kedves gyermekkori emlék Veress Zoltán: Rongy Elek, a példakép című verses költeményéből, amikor a főhőst arról faggatják, hogy mi akar lenni, ha felnő: „disznófősajt avagy semmi! – visította Rongy Elek.”

Visítani visított egyet a mi ártányunk is, habár esze ágában sem volt a fentebb vizionált Rongy Elek-féle életpályát követni. A bíró máris sárga lapot adott Denisznek (ó, ha minden politikus ilyen gyorsan és hatékonyan bűnhődne!), mentelmi jogról nem esett szó. Deac pedig irgalmatlanul bevarrta a büntetőt a bal alsó sarokba a 42. percben. Egygólos hátrányban jöttünk le a pályáról szünetre. Reméltük, hogy a FÁJT-ból végre FIGHT lesz.

DP, az edzőnk is úgy gondolta, hogy Misikével tovább nem kísérletezik (a szkóccsozásról majd ezután egyeztetnek a sejkkel meg a kamionsofőrrel), és már szünet után lekapta. A helyére beálló Bîrligea nem habozott sokáig: Keita passzát három védő gyűrűjében is gólra váltotta. Az 52. percben máris 2-2. És innét elvileg fáklyásmenet következnék. Á, dehogy. Ugyanaz a Bîrligea előbb a 11-es pontnál Tahcidisz által a lábára tett labdát rúgta mellé, majd a 64. percben úgy gondolta, hogy mégis megpróbálja alulmúlni Misike és Artean négyütemű, azaz négyrúgású kihagyását, és Kamara beadását az üres kapu közepétől 5 méterre helyezkedve a legrutinosabb védőt is megszégyenítve a jobb kapufa mellé hárította. A dolog szépséghibája csupán az volt, hogy neki ebben a helyzetben az ellenfél kapuja tövében csatárt kellett volna alakítania.

Szépen mutatkozott be viszont Korenica, az új koszovói csatárunk, aki a 74. percben olyan kapáslövéssel ajándékozta meg Golubovicsot, hogy a Dinamo szlovén kapusa pattanásig feszült íjként tornászta kapu fölé a labdát. De végül a 93. percig kellett várni, hogy Tahcidisz, a másik vén róka a 16-oson kívülről a bal alsóba varrja a labdát. Ha már az ő passzát Bîrligea nem rúgta be, Bîrligea passzából viszont győztes gólpassz született a görög lábán. Erősen zötyögősen ment a mozdony, rengeteget kell még állítani: előgyújtás, gyújtás nincs ugyan a dízelen, de a forgatónyomaték egy-két edzői pofonnal valószínűleg növelhető. DP amúgy is legalább 2-3 új játékost szeretne még a támadóharmadba, de ez már a jövő zenéje. Megvan a három pont, méghozzá úgy, hogy a várható bajnok-aspiránsok közül ebben a fordulóban csak a Sepsinek sikerült győznie. A Tisztelt Asztaltársak engedelmével a szintén győztes Sloboziát meg a galaci Acélt nem soroltam a bajnoki cím várományosai közé.

A sorskegyelméből kikotort három pont feletti örömömben, no meg, hogy az angoloknak már másodszorra sem jött be az „it’s coming home” jelszó (ehelyett: „it went south again”), a viszontírásig beülök a Négy Bölcs Sintérhez címzett vendéglátóipari egységbe abban a reményben, hogy nemcsak a Dinamo kutyái, hanem a soron következő ellenfelekkel szemben nem négy, hanem tizenegy bölcs sintér, harcos, focista (nem kívánt törlendő) lép majd pályára. Hajrá Fijjugh!

Fotók: RJA