Napóleon hadai közeledtének hírére a fenti biztatás volt hallható szerte az országban. Bretagne tartomány székvárosának, Rennesnek harcosai a Főlegvár alá érkeztek, hogy elégtételt vegyenek az otthonukban elszenvedett vereségért. Hihetetlen fordulatokban és meglepetésekben bővölködő meccsen ismét kikaptak, pedig a végén mi voltunk emberhátrányban.

A meccs előtt két órával azt találtam mondani a barátaimnak, hogy a poszt a fejemben már szinte teljesen készen van, most már csak annyi hibádzik, hogy a fiúk lejátsszák hozzá a megfelelő meccset. Nem csekély meglepetésemre nagyjából ez is történt. Először ránk jött vala az farancia, aztán mink menénk az faranciára. Valahogy úgy esett ez, ahogyan Csokonai Vitéz Mihály A nemes magyarságnak felűlésére című költeményében megírta:

Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,
Melyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:
Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.

Ez a néhány sor minden tekintetben jellemzi a KVSC-Rennes összecsapását, talán azzal az el nem hanyagolható szépséghibával, hogy a főlegváriak ereiben több vala a francia vér, mint a szittya (hacsak a dézsi születésű Deac pedigréjét nem vetjük alapos vizsgálat alá), szittya virtus azonban annál inkább. Hadd folytassuk a költő szavaival a küzdelem bemutatását:

Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje,
Ki van már néktek is szabva a harc helye.
Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani
S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,
Itt áll a dicsőség, hol több a francia.

Hát a harc nemes helye tényleg ki vala szabva, és ha Stíria erdeje kissé messze is esik Kincses Kolozsvártól, a főlegvári lárma bizonnyal elhangzott legalább a Bükk erdejéig. A Bükk nekünk amúgy is kedvesebb, mint Stíria legszebb erdei, annak dacára, hogy hétvégenként már negyedszázaddal ezelőtt is alig fértünk el benne, ha lányokkal szottyant vala kedvünk odasétálni. Sárt nem kellett ugyan állani (ahhoz, hála Istennek, nem esett annyit az eső), de gyepszőnyeget annál inkább. A halál keze pedig folyton ott lebegett a fiúk feje fölött, hiszen a francia már az első perctől kezdve többnek tűnt, mint mink. Pedig tényleges emberelőnybe csak az utolsó percekben kerültek.

Azt a bizonyos babért Arlauskis kapusunk nem aprította, hanem szó szerint szálanként tépdeste ki a halál kezéből, mialatt a halálosztó Raphinha és társai terminátor-jellegű lövéseit sorjában megfogta vagy szögletre hárította. Ahogy Csokonai mondhatná, ha ő írta volna:

Ellene állt vala tucatnyi rúgásnak,
szemüket védé ki ádáz franciáknak.
Nem bántuk rossz napját moldvai határon,
Fölösen szerzé, mit veszténk Jászvásáron.

Bizony, soha jobbkor, Arlauskis. Már Botoșaniban a Jászvásár ellen jobbára az ő hibájából elszenvedett vereség kapcsán is mondtam: ha ez volt az ára annak, hogy a Rennestől ne kapjunk gólt, akár hatot is rúgjanak. Letudtuk a kapusunk rossz napját. A nézőtér is érezte a hatalmas nyomást a fiainkon, hiszen:

Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a zörgő doboknak feneki.

Bizony, kopogna ott mindnek a feneke, nemcsak a dobnak, ha elkezdenének rinyálni. De nem. Csak hajtják előre a fiúkat. És ebben a zsivajban, harci zajban kell fegyelemmel, makacs kitartással helytállni. Hiszen kemény ellenféllel, nálunk sokkal erősebbel nézünk ismét farkasszemet. És miközben egyfelől „a virtus, az érdem, dicsőség” honol, másfelől ott kísért „a kudarc, gyalázat”. Az utóbbi ellen nem véletlenül tüzesít bennünket a költő:

Ahol a félénket, tunyát eltemetik,
A feledékenység kövét reá vetik.
De ez helyben kevés magyar fit találunk,
Mert még a félénkség kűl-portéka nálunk.

Hát azt meg kell adni, hogy a gyávaság most tényleg importcikk lett volna a Főlegváron. Illetve, ahogyan kevésbé lírai hangvétellel Fülig Jimmy mondaná, „én nem ijedék, mer esz nem családi nekünk.” És a Főlegváron hagyományosan családias hangulat uralkodik, annak ellenére, hogy a költő szerint:

Így csap itt a csata öszve a csatával,
A vitéz magyar nép a franc ármadával.

Hát vitéz az volt, magyar is (az kicsit kevesebb), no meg nép is (az kicsit több). Sőt, franc is vót meg armada is. Hiszen Del Castillo és Da Silva – nevük alapján – inkább a spanyol armadába (kasztíliai erdőbe?) illenének, mint a fene (akarom mondani költőileg: franc) brötányi csapatba. És jött is az armada egész garmadával, hogy alig bíránk velük Boli lúdtalpával.

Szó ami szó, szinte záporoztak a labdák Arlauskis kapuja felé, és noha nekünk is vala próbálkozásunk, a csata vége felé újfent kiütköze számos fogyatkozásunk. De megint a költő szavai hozzák a vigaszt:

Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek.

Hát igen, a számra csak a félénkek néznek, de a számok megint csak ellenünk beszélnek. Akár a költségvetésről, a labdabirtoklásról, helyzetek számáról, szögletrúgásokról, kapura és mellé tartó lövésekről lett légyen vala szó, mindenütt alulmaradánk. De hát tízzel kell felérni egy magyar vitéznek: az edző viszont, aki Csokonait hírből sem ösmerte, a 90-es számú Traorét a 99-es számú Rondónra cserélte. A különbség nem tíz, csak kilenc. Hátha elég lesz. Első látásra úgy tűnt, nem lesz elég: Rondón mellé lőtte első helyzetét. De akkor jött ismét az, ki mindig tízzel ér fel: igen, az unalmas Deac, a 10-es mezével. S a maga megszokott, unalmas módjára, szögletből labdát küld Rondón homlokára. A labda pedig onnét egyenesen a francia léc alá ment. 3 kapura tartó lövésből egy gólt szereztünk, a franciák tízből egyet sem. Ahogy Arlauskis, az egyáltalán nem hitván litván mondhatná: nem az a legény, aki üt, hanem aki állja! Még akkor is, ha az egyik bravúr után úgy esik vissza a karjára, hogy egy teljes percig sajgó arccal nézhet ápolójára.

Rondón viszont úgy gondolá, hogy ilyen elbillent számok mellett mégsem illene stabil nyugalommal lehozni a meccsből még megmaradt néhány percet, és hirtelen ötlettől felvillanyozva az ellenfél tizenhatosán belül utolérte az identitászavar: átment Boliba, és olyan lúdtalp-presszinget mutatott be a francia védő sípcsontján, hogy amaz rögvest elterült a gyepen. Rondón pedig meg is kapta a vörös útilaput a portugál csókától. Most tényleg tízen maradtunk, emberhátrányban. De jó, hogy ilyenkor is kapóra jön Csokonai, hogyaszongya:

Hányszor vertük kevés néppel a francokat,
Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!

Mosmá nem is kell nagyon a nyakukra hágni, gondoltam, hiszen ez már a 90. perc. De Rondón még le sem szállt jóformán a pályáról, amikor a negyedik bíró 6 (hat!) perces hosszabbítást mutatott be nekünk. Szó szerint bemutatott nekünk hat percet, mert akárhogy számoltam, Arlauskis rövid ápolásával és a cserékkel együtt (amelyek közül kettő azonos időben történt) legfennebb négyet kellett volna hosszabbítani. Ha Arlauskis a meccs embere, Rondón pedig a pillanaté, akkor Deac a jóleső unalomé. És ez most nagyon kellett.

A 6 perces emberhátrányban nyilván nem maradtunk izgalom nélkül. A 94. percben Siebatcheu – vérbeli francia módra, ahogyan honfitársától, Thierry Henrytől láthatta – kézzel pöckölte be a labdát a kapunkba. A sasszemű Tiago Martinst azonban nem lehetett becsapni: kiosztotta a sárgát, és szabadrúgást fújt a mi javunkra. Azután már csak arra lőttük a labdát, amerre állt: mennyen innen elfele. És ment. Úgyannyira, hogy mire legközelebb visszaért a kapunk előterébe, már magával hozta az egygólos győzelmet, amely egyre biztosabban ébresztgeti a továbbjutásba vetett reményeinket. Miközben a Slavia a maga BL-csoportjában jobbára a prágai tavasszal marad, felénk küldözgeti már hűs szellőjét az európai kikelet. Hajrá fiúk, az Olimpicóba jó eséllyel már nosztalgiázni megyünk!

Fotók: RJA