„Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet, megrémüle; és a mikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedél?” (Mt 14, 28–31)

Ez most régimódi poszt lesz, kedves Asztaltársak. Olyan régimódi, mint a fenti szöveg stílusa. Éppen ezért nem is poszt, hanem írás. Kezdjük rögtön a legelején. Ha belegondolok, a blogtársak mindenike őszinte ifjúkorában valószínűleg soha nem gondolt arra, hogy valaha a „poszt” szót más értelemben is használja majd, mint ahogyan Rejtő mester halhatatlan figurája, Fülig Jimmy pl. A megkerült cirkáló c. regény alábbi részletében:

„És egyszer csak feltűnt az ablakok előtt két gyanúsan határozott léptű csizma… Néhány lépés, azután koppan… fordul… csattan… És újra egyforma, tempós léptekkel távolodik. Ez egy poszt! A Kapitány tőrbe csalta!”

Szóval, ez most írás. Nem poszt. Legfennebb abban az értelemben poszt, hogy régóta ott posztolt az éterben és az agyunkban, őrködve afölött, amit ebben a fociévadban tényleg vízen járásnak lehetett nevezni: csődvédelemből bajnoki cím? Egyáltalán elképzelhető ez a váltás? Körülbelül erre gondolhatott Péter is, amikor a Genezáret taván imbolygó, nagyképűen halászhajónak mondott kis lélekvesztőből a vízre lépett, és szembetalálta magát a hatalmas ellenszéllel. Egyből érezte, hogy merülni kezd. Mint a főlegvári csapat az adósságok tengerében, amelyet csak súlyosbított a regáti média által gerjesztett iszonyatos ellenszél. Ekkor kiáltott fel, félig elmerülten: Uram, tarts meg engem!

Mink is kiáltottunk, nem is egyszer, és már az évad elején többször is vizionáltuk a süllyedést. Ha az alábbi sorokban saját, jóval korábban az éterbe küldött sorainkra ismerünk, az nem feltétlenül a véletlen műve. Most már, hogy az első szélvihar elmúlt, jó lesz szembenézni önnön (bal)jóslatainkkal.

Még tavaly júliusban elhangzottak ilyen vélemények: „szerintem, a fiatalokat leszámítva,ez egy meglehetősen gyönge keret”. Sőt, decemberben már az is, hogy „Camora szegény önmagában egy tragédia”. Erre Culio, Deac, Camora és a többiek elég nyilvánvalóan igazolták, hogy azért talán nem árt az öreg a háznál. Jobb híján azért, mert csak ők tudják igazán keverni a málnaszőrt, amikor éppen a legnagyobb szükség van rá. Vagy: „5-ik forduló után 2 döntetlennel és 3 vereségnél távozni fog az edző. 5-ik helyet ha beérik, jó lesz!” Sőt, még a Főlegvár–légvár, illetve DP–Kapitány hasonlat sem maradt el: „Erőfoci erő nélkül? Ez egy puszta légvár és egy ilyen váracskában kapitány most a Nagy Dan! Egy Légvár Kapitány!”

És lehet, hogy mégsem teljesen légvár a Főlegvár, noha a Kapitány, az stimmel. Főleg, ami a Róla Elnevezett (minden értelemben, de leginkább dumájában, megnyilvánulásaiban) Piszkos jelzőt illeti. Azt nem állíthatjuk, hogy Dan Petrescu bármennyire is hasonlítható lenne a karvalykörmű, rettenetesen kócos szakállú Theodore Wilbour nevű Kapitányhoz. Ilyen mélyre azért még Piszkos Fred, őfelsége egykori fregattkapitánya sem küzdötte le magát: azért az a déli „Börögán” messze alatta van mindennek, amit Marseille, vagy a világ bármelyik utolsójelölt kikötője negatív értelemben fel tud mutatni. Mindazonáltal, a málnaszőrkeverésben szerzett hasonló érdemei kapcsán némi elismerés illeti a mi Ex-Állatmenhelyünket, aki a kínaiakhoz mesés összegért történő átigazolással produkált még egy Piszkos Fred-szindrómát, amit Fülig Jimmy a Rá Jellemző hagyományos stílusban így fejezett ki: „Ezt csak három dolog érdekli: a pénz és más semmi, meg a velemszembeni kitolás.”

Szóval, valljuk be férfiasan/nőiesen, kedves Asztaltársak, azért voltak bőven kételyeink, amikor tavaly nyáron kiléptünk a román Bundásliga hullámzó tengerének zivataros vizeire, hogy a felszínen járva kijussunk a partra, és az alkalmasint ott ólálkodó, éppen többségi centenáriumi ünnepségre készülő cosa nostra Futballszövetség bárpultjáról hanyag eleganciával magunkhoz ragadjuk a sikeres tavi halászat győztesének járó kupicát, majd ugyanolyan kedvesen, a tó felszínén járva visszalibegjünk vele a már megnyugodott víztükör tetején csöndesen ringatódzó főlegvári hadihajónkba. Bizony, Ady Endrét parafrazálva, röhögtünk mi már eleget „a részeg evezősre”, és aligha gondoltuk, hogy mi leszünk „a holnap hőse”.

A víz tetején himbálózva emlékeztettük magunkat arra, hogy „ne rúgjunk be hideg víztől”, meg hát „sajnálatos hír, hogy Petrescu senki helyett nem tud focizni”, ugyanis „Omrani szintjén van a csapat egésze, ennél lejjebb már nincs”, pedig még el sem kezdtük a merülést. Sőt, a „Tucudean gyerek egyetlen gólt se fog rúgni (szerezni) nálunk a szezon végéig”, „kilátástalan a bajnoki cím megszerzése”, meg aztán a Sepsi simán kiesik. Majd a legvégén: „Megváltoztatták a bírókat, Tudor vezeti. Azt hiszem eddig tartottak a bajnoki álmok. Ennél az is jobb lenne, ha Becali vezetné.” Jóleső érzés kellemesen csalódni, nemde, kedves Asztaltársak?

Növeld a mi hitünket! (Lk 17,5).

Kicsinyhitű, miért kételkedél? – tehetjük fel ismét a kérdést. Erre ebben az esetben talán René Descartes rendszerint félig idézett válasza adhat útbaigazítást: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum”. Azaz „kételkedem, tehát gondolkodom; gondolkodom, tehát vagyok”. A léthez tartozik a gondolkodás, azt pedig leggyakrabban a kételkedés ihleti. Ilyenkor talán érdemes eszünkbe vésni, hogy noha a gondolkodás elengedhetetlen, azt nemcsak a kétely, hanem a bizakodás felől is érdemes szemügyre venni. Bízunk és gondolkodunk, tehát vagyunk. Vagyunk, tehát leszünk! Hajrá KVSC!