Furcsa egy idényünk volt, az már egyszer biztos. Pontlevonástól kupagyőzelemig, a pocsék meccsektől a remekbe szabott produkciókkal megspékelt ízes futballestékig volt itt minden mint egy búcsúban. Szinte lehetetlen érdemben értékelni a dolgokat. Passzolgatta is a témát mint a forró kását a szerkesztőség.

Először McPásztori mesterre akartuk sózni, de sajnos épp nem ért rá, aztán meg bmikynek is sürgős dolga akadt és akkor kizárásos alapon maradtam én. De most jut eszembe, Tisztelt Asztaltársak, hogy most nekem is épp sürgős dolgom van, meg lusta is vagyok, így a szezonértékelő poszt sajnos elmarad. Illetve átengedem a feladatot inkább Bogrács Hubának, bár kissé fenyőágas most is a járása, de töltök neki egy pohár bort, hátha attól kitisztul a feje. Innentől kezdve hadd beszéljen a bérelhető altergó. Ő ráér.

Na, ez is megvolt még sincs este. Most mondja valaki, hogy már 23:36 van. Na és aztán? Muszáj mindig mindent szó szerint venni? Hát egy bérelhető alteregó nem is beszélhet képletesen? Há milyen világot élünk?! Na azért!

Mindegy is. Lehet, hogy már este van, de a bajnokságnak, a kupának, a mindennek vége. Illetve izé, a mindennek nincs vége. Még. De fő az optimizmus. Fel a fejjel! – mondaná Tuskó Hopkins barátom. Kiderült, hogy apai ágon, a dédnagyapám sógorának az unokatestvérének a fia egyszer együtt ült vizsgálati fogságba a bűvész úrral. Azóta nincs meg a családi ezüst óra. Innen a közeli és meghitt kapcsolat Tuskóval, szellemi vezetőmmel.

No de, hogy a lényegről is ugassak valamit, az elmúlt idény rosszul kezdődött, sikerült eladni Tadét a juhoknak aprópénzért. Bár egy kiló ordát még kérhettünk vóna azért érte. Bosszankodtunk is akkor éppen eleget miatta. Volt is épp elég konteo az átigazolások körül. És augusztusban blogtörténeti pillanat következett, sőt bekövetkezett. A Kolozsvári Magyar Napokon valódi Asztaltársasággá alakultunk egy este erejéig. Bezzeg mire én odaértem már senki se vót ott. Ja és ebben a hónapban igazoltuk le Nouviert, szerencsére nem volt okunk megbánni. Sok említésre méltó aztán nem történt. December az edzőváltás hava volt. Mellesleg Magyarország kijutott az Európa-bajnokságra. Januárban pedig megérkezett az idény legjobb igazolása: János Károly az igazi Ruiz. Februárban pedig eldőlt, hogy végleges a pontlevonás és, hogy rájátszás alsó házában folyatódik számunkra a bajnokság. Nem voltunk felhőtlenül boldogok. Aztán már csak a kupaszereplésben bíztunk. Nem túl nagy lelkesedéssel. Végül jött a happy end és a kupa Kolozsvárra. 

Bizony a bajnokság olyan volt, mint az én időutazásaim, nem érdemes rá sokáig emlékezni: legfeljebb a jó meccseket nem árt megtartani az emlékezetben, mint amilyen a juhok elverése volt. Na de akkor most mihez kezdjünk? Keseredjünk el? De hát minek? Tudom persze nincs pénze klubnak, megint pontlevonással sújtanak. Na és aztán? Szerintem az új idény kezdetéig nyugodtan dőljünk háta és élvezzük ki, ízlelgessük: újra kupagyőztes a Kolozsvári Vasutas.

No még mit mondjak erről az idényről. Olyan igazi semmilyen volt. Aztán mégis kupagyőzelem lett a vége. Érzelmi hullámvasút baleset nélkül.

És ti, hogy láttátok?