Valahogy hagyomány lett a CFR-nél, hogy a bajnokságot nyerő edző nem éri meg a Bajnokok Ligája-meccseket. Andone a szabályt erősítő kivétel volt 2012-ben, végigvinni azonban már ő sem tudta. Olyan viszont még nem volt, hogy győztes szezon végén azonnal lelépjen az edző. És ilyen súlyos örökséget sem hagyott még senki az utódjára.

Persze tudtuk és le is írtuk, hogy az elsősorban külföldi karrierre és az ezzel járó igazán nagy pénzre vágyó Dan Petrescu számára a Fellegvár csak egy dobbantódeszka. Ugyanakkor becsületére legyen mondva, végigvitte, amit eltervezett, nem lépett le szezon közben, pedig a román válogatott nagy csábítás volt.

Nem kedveltük, mert minden megtett azért, hogy ne lehessen őt kedvelni. Voltak már mogorva, introvertált trénerei a Vasutasnak, mint Andrea Mandorlini, vagy egyszerűen csak bunkók, mint Jorge Costa, de egy bírálóival és a szurkolókkal is nyíltan kötekedő szakvezetője nem. Nem volt szimpatikus az sem, ahogy nemcsak felvette a kesztyűt a nyáj és a bukaresti lakájmédia kihívásaira, hanem egyenesen kiprovokálta velük a szájkaratét. Viszont ő nem népszerűséget akart, hanem bajnoki címet.

Mert mindeközben szinte folyamatosan nyert. Felépített egy monoton, darálós futballt játszó gépezetet, amely szinte képtelen volt veszteni. Elvártuk tőle a bajnoki címet, de emelje fel a kezét, aki előre számított a 79-es pontrekordra, a mindössze 3 vereségre. (Leteheted, Bogrács Huba!) A rutinra és a küzdőszellemre épített, és ez maximálisan bejött neki. Hitt a saját elképzeléseiben akkor is, amikor éppen nem jöttek az eredmények. Saját képére formálta a csapatot, amelynek volt egy 8 játékosból álló állandó magja, és ez az összeszokottság döntő volt a végső sikerben.

Képesnek tartottam őt arra, hogy precíz tervezőként megfeleljen az jövő szezon kettős terhelésének és kihívásainak. A klub érdeke is a folytonosság lett volna, de a mai zsoldosvilágban meg lehet érteni, ha valaki a kétszer-háromszor nagyobb pénzt választja. A Kujcsou Hengfengnél nem lesz gondja a népszerűséggel, egy 11 meccsen 4 pontot szerző csapatnál bőven elég lesz, ha elkezd nyerni.

Közben pedig egy félelmetesen nehéz örökséget hagy hátra a Fellegváron. A 74 %-os teljesítménnyel behúzott bajnoki cím innen kezdve mérce és elvárás lesz minden edző számára, ráadásul az utódja sokkal sűrűbb szezont kap a nyakába az európai kupaszerepléssel. Bárki is jöjjön, egyszerre kell továbbvinnie ezt a sikerességet, miközben kijavítania az elődje hibáit. Be kell építenie a csapatba a Petrescu által télen igazolt, aztán mellőzött ifjú titánokat, mint Ioniţăt és Costachet, megtalálnia csapat húzóembereinek számító veteránok számára ideális meccsterhelést, és a heti két mérkőzés közben ideális rotációt. Úgy kell megtartania a remek védekezést, hogy gördülékenyebb legyen a támadójáték, gyorsabbak a kontrák. És virítania valamit az európai kupákban, hogy térüljön meg a Strómanék befektetése.

Petrescu sikeres, de népszerűtlen edzőként távozik a Fellegvárról, egy meg nem értett zseni sértődöttségével. Mondanám neki, hogy „Kösz, haver!”, de ő nem egy haverkodós típus. Úgyhogy marad a „Mulţumim, domnule Petrescu!”