Amennyiben Pál apostol végigkövette a KVSC–Astra főlegvári mérkőzésének élő mennyei közvetítését (gyanítom, hogy ott egyetlen másodperc késés sincs!), valószínűleg a fenti módon foglalta volna össze a meccs tanulságait. Legalábbis így fogalmazott az Első Korinthusi Levél 15. részének 41. versében: „Más a Napnak dicsősége és más a Holdnak dicsősége és más a csillagok dicsősége; mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve.” Nosza, vizsgáljuk meg, miért.

A dolog úgy kezdődik, kedves Asztaltársak, hogy a minap a Főlegvárra éppen az egyik csillag, a gyurgyevói Astra látogatott el. Annál is inkább fényeskedett volna, hiszen pillanatnyi első helyezettként jólesett neki fölöttünk tündökölni. Mintha aszonták volna: „más a Napnak a dicsősége és más a Holdnak dicsősége” – merthogy másodikként, amolyan holdszerepben, maguk mögé utasítottak volna bennünket ragyogásilag. De elszámíták vala magukat, mert nem számolának Culióval, a mi csillagunkkal, aki éppen búcsúmeccsét játszotta vala az Kincses Városnak legzöldebb gyepén. Bizony, Culio, az argentin hős, Róma réme visszavonul, és nem tudjuk őt eléggé elsiratni, hiszen nagyon sokszor örvendeztette már meg a mi szívünket. Ráadásul egyáltalán nem hullócsillagként távozik a Főlegvárról, amint az a mérkőzés során kiderült. Mit szépítsük? Csillag játszott ám itt a csillaggal, és újfent megmutatta a regátiaknak, hogy „csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve”. De még mennyire! Akkor is, ha éppen egyedül van, tizenegy álcsillaggal szemben.

Culio nemcsak tündöklő játéka miatt érdemli meg a csillag-minőséget. Keresztneve, az Emmanuel, szintén kapcsolatban áll a csillaggal. Ahogyan a próféta mondja: „Ímé a szűz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Ézsaiás 7, 14; Máté 1, 23). Az adventi időben zajló meccs kapcsán, a karácsony közeledtével annyit elárulhatunk, hogy ama Immánuel érkezését is csillag jelezte. Igaz, hogy azt is csak a bölcsek vették észre. A balgák pedig, mint rendesen, megint a talmi ragyogásban bizakodtak. Hiába.

Leírhatnám és elemezhetném én ezt a hétfő esti főlegvári meccset napestig, kedves Asztaltársak, de ugyanoda lyukadnék ki. Az a helyzet, hogy amikor nem a KVSC irányította a játékot, konkrétan játék sem igazán volt. Az Astra a vakító tündöklés helyett egyre sárgásabb fénnyel hunyorgott: összesen 7 sárgát szedtek be, ebből kettőt Budescu. Így a 83. percben ugyanezen Budescu a sárga irigységtől elvörösödve szupernóvaként robbanhatott le a pályáról, mert Kovács István úgy vélte: ebből a törpecsillagból ma estére elég lesz.

Külön érdekességre figyelhettünk fel Burcă esetében. Úgy tűnik, ez a fiú – hátvéd létére! – nagyon finnyás lett az utóbbi időben, és kizárólag az adott (skót vagy román) tabella élén álló csapatoknak hajlandó gólt rúgni. A Celticet és az Astrát is ekként tréfálá meg, mindössze négy napon belül. Erre mondja a nóta, hogy a Jó Isten tartsa meg a szokását. Ha ugyanis a tabella élén álló csapatnak (bennünket kivéve!) mindig rúg egy gólt, azzal meglehetősen komolyan járulhat hozzá az újabb bajnoki címünk megszerzéséhez. Az ő 23. perces találatával kezdett az Astra igazán fakulni: helyzetek és gólok helyett csak egyre sárgultak, mint a késő őszi falevél, amelyet már a tél dere is megütött, mint Szeptember végén Petőfi kobakját. KVSC–Astra 1-0.

De térjünk vissza a tárgyba beléje, hiszen itt csillagokról lenne szó, legalábbis egyről mindenképpen. Ez a mi Csillagunk, akivel a pályán összesen 229 alkalommal tölthetett el bennünket az Immánuel-fíling, a hétfő esti meccsig 28 sikeres találattal ugrasztott fel a helyünkről. Lehet, hogy ő is érezte, hogy a 229 és a 28 nem rímel annyira szépen egymásra, mint a 229/29. Ez ellen a matematikában és a zenében egyaránt harmóniára törekvő Püthagorásznak sem lehetett kifogása. Így Culio fogta magát, és a 84. percben, mikor már a tahó Budescu sem zavarta tovább a főlegvári levegőt, az oldalvonal közeléből, rendkívül éles szögből eresztett meg egy labdát Lazar kapuja felé. Lehet rajta vitatkozni, hogy a labda, amelyet picit belsővel is csavart, megérkezhetett volna-e a hosszú felső sarokba (a hazai kispad fölötti magasságból készült felvétel alapján ezt sem lehet teljesen kizárni). De nem is ez a lényeg. A dolog nyitja ismét az Újszövetségben keresendő. Lázár sírja előtt ugyanis ez a jelenet játszódott le:

„Jézus fennszóval kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijöve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.” (János 11, 43–44)

Arról van tehát szó, hogy Lazar, az ellenfél kapusa – aki a neve alapján talán még mindig azt remélte, hogy az Astra esetleg feltámadhat halottaiból – úgy kalimpált a játékszer felé, ahogy az újszövetségi druszája tehette volna, ha éppen akkor szedik le róla a kötelékeket. Sikeresen be is pattant róla a hálóba, amely ezzel együtt már az Astra hétfő esti sírja is lett. Mert aki úgy vélné, hogy a 85. percben, 2-0-ás vezetésnél, emberelőnyben a főlegvári fijjugh pontot veszíthetnek, annak valószínűleg a Burzsulyok Ligája első 10 helyezettje között van a helye.

Mi tagadás, pazar gól volt. Szinte olyan, amilyet Kapetanosztól láttunk 2012-ben Isztambulban, a tökkelütött Nounkeu szerencsés közbejöttével, aki buzgóságában nem késte le a labdához való precíz csatlakozást, hogy az ekképpen őróla, mint valami fém fűtőtestről továbbpattanva az ostoba galaták hálójában kössön ki. Róluk írta szintén Pál apostol az alábbiakat: „Óh balgatag Galátziabeliek, kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak? Ennyire esztelenek vagytok?” (Gal 3, 1–3). Ehhez hasonló búcsúgólt szintén 2012-ben az üvegtérdű, de hihetetlenül furfangos Roberto de Zerbi eresztett meg, egyenesen szögletből, a juhok hálójába. Ugyanabba a Gépész utcai kapuba, ahová most Culio, csak a másik irányból. Na, ezért szeretem én a szimmetriát. Pont úgy, mint Püthagorász.

Bizony, kedves Asztaltársak, Culio, a mi hétfő esti csillagunk túlragyogta az Astrát, szabatosabban szólva: meglehetősen különbözött tőlük dicsőségre nézve. És ha már argentin csillag cselekedett ilyesmit a Főlegváron, mink pedig őt vagyunk kénytelenek búcsúztatni, hadd képzeljük magunk elé egy pillanatra Andrew Lloyd Webber híres szerzeményét Elaine Page, illetve (a nagyon fiatalok számára) Madonna előadásában: Don’t cry for me, Argentina… A búcsúgólt, mint a távozó utolsó gesztusát pedig hadd dicsérjék szintén a fenti zeneműnek Antonio Banderas által kissé fátyolos hangon előadott alábbi sorai:

Oh what an exit, that’s how to go
When they’re bringing your curtain down…

Ez valóban lelépés, színpadi exitus a javából, hölgyeim és uraim. Nem Messi ő, de messziről jöttként nekünk legalább annyira főlegvári és argentin csillag, mint híres nemzettársa. Most, hogy az EL egyenes kieséses szakaszában már ismerjük az ellenfelünket, valóban sajnáljuk, hogy Culióból, Róma réméből nem lehet Sevilla vasvillája, aki trágyázó villával ganajként hajítaná ki a februárban főlegvári ostromra készülő konkvisztádorokat. Higgyük, még akkor is, ha nem egészen igaz: Culio borostás arcát bizonnyal nehezen fogná a sevillai borbély borotvája. Engedjük hát haza, hadd örvendezzen a betlehemi csillagnak családja körében.

Gracias! Feliz Navidad, Culio! A Mozdony népe soha nem felejt el téged!

Fotók: RJA