Elöljáróban engedelmet kell kérnem a Tisztelt Asztaltársaktól amiatt, hogy közvetlen előéletemből és rövid testgyakorlásból (melyet ezúttal elhalálozás vagy elásás egyáltalán nem követett) kifolyólag még mindig gipszben van a bal csuklóm, és így pötyögni módfelett nehézkes. Az alkarom pedig sok elszalasztott posztírási alkalom akadálya lett. Pótlási kísérlet következik.

Először is: mégeccer SÖRT! A KVSC zsinórban harmadszor bajnok lett. Amolyan Lúdas Matyi mozdonyává alakultunk, ugyanis Fazekas Mihály halhatatlan műve szerint:

Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság?
Aki erősebb volt, ugyanaz kényére bitangolt.
A lepotsékolt nép dühös indulatja, kanóttzal
Adta jelét olykor bosszújának; de oroszlán-
Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi visszapofozza,
A mi goromba tsapást vett a zabolátlan erőtől.

Namármost: zabolátlan erőből bőven kijutott nekünk az utóbbi időben, nemcsak a Bundásliga juhászai és csatlósai, hanem más szereplők részéről is. De a mieink valahogy Lúdas Matyi módján feleltek az efféle nemtelen támadásokra, hogyaszongya:

Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád,
S életben megtart, majd megszolgálom; azért tsak
Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!

Gondoljuk meg: a nagy világháború és Trianon három, egymás utáni centenáriuma évében (1918-1919-1920) végig a KVSC volt a bajnok. Háromszor. Mindennek ellenére. A Krajova elleni döntő meccsen egy bekapott gólra hárommal felelt: a semmit sem csináló Deac két gólpassz után berúgta a harmadikat. Zokogott az egész agg regáti aggregát. Ami önmagában legalább akkora gyönyörűség, mint maga a harmadik bajnoki cím.

És nincs vége: Florianát, a máltai bajnokot szintén legyűrte a csapat. Az ellenfél edzője valóságos máltai lovagként nyilatkozott, és elismerte a KVSC vitathatatlan fölényét. Az új bajnoki idényt is győzelemmel kezdtük, sőt azóta az is kiderült, hogy Sevilla, az Európa Liga kupagyőztese csupán egyetlen ellenféllel szemben nem tudott győzelmet kiharcolni, csak két döntetlent, és ez az egy ismét csak a KVSC. Hadd ne soroljuk.

Erre jött a Dinamó Zágráb a Főlegvárra, a BL-selejtező második körében. A játékosállomány piaci értéke alapján négyszeresen gazdagabb klubbal a mi fiaink bátran és egyenlő ellenfélként vették fel a küzdelmet. Kétszeri gólhátrányból kétszer sikerült egyenlíteni, és noha a legforróbb pillanatban (a meccs közben számunkra megítélt büntető elvégzésekor) balul sült el Deac lába, a 94. percben mégis megtudhattuk, hogy a frissen érkezett Debeljuh az új Tzukifijú. És ez még akkor is hatalmas nyereség, ha a párharcot eldöntő büntetőrúgások idején előbb Golofca rúgott rosszul, majd Mr. Loodtalp célozta meg a Gépész utcai békés lakóházak felső ablakait. Utoljára ilyet ugyanannál a kapunál Alexander Frei, a Basel játékosa produkált 2012-ben – természetesen a legnagyobb örömünkre.

Versenyben marad tehát a csapat, igaz, hogy most már nem a Burzsulyok Ligájában, hanem az EL-ben, viszont továbbra is van miért, van kiért szurkolnunk. A fiúk kitettek magukért, és tényleg inkább a balszerencsén múlt, hogy az újabb bravúr nem sikerült. A távozók utáni űrt, az egész vírushistóriát, illetve a keretbe érkező játékosok integrálási nehézségeit figyelembe véve szerintem megelégedéssel nyugtázhatjuk az eddigieket. Egyelőre nem kívánkozik elő zsebemből az a bizonyos egy darab húszcentis kagylóritkaság.

Végül: ahogy az alkalom szülte alkarom engedi: a viszontírásra! Hajrá KVSC!

Fotók: RJA