Idén nagyon korán, pontosabban december 12-én este, teleholdkor a Főlegváron, alig 3 Celsius foknyi hőmérsékleten hirtelen ránk köszöntött az európai tavasz. És ehhez kellett a zöldellő Celtic üdítő hozzáállása is.

Európai kis- vagy „alsóközép”-csapatok szintjén, amilyenek mi is vagyunk, általában bosszantó, ha beválnak a jóslatok, illetve a számítások. Mert ezek rendszerint arról szólnak, hogy a már továbbjutásra álló „nagyok” vagy elpáholnak, vagy a végén simán „megegyeznek” rajtunk, és kirostálnak, hadd hulljon a porba az újabb éves erőfeszítés minden kínkeserve. Ehhez képest most is bekövetkezett, amire számítottunk, de pozitív értelemben: a nemzetközi rangsor szerinti harmad- és negyedesélyes két csapat (a Celtic és a KVSC) a főlegvári utolsó csoportmeccsen elegánsan „kihullajtotta” az első esélyes Laziót, amely még a negyedik helyen álló másodesélyes Rennes csapata elleni meccsén sem tudta ébren tartani a továbbjutási esélyeit. Magyarán: a Celtickel vállvetve lazán kiszórtuk a Laziót az Európa Ligából, méghozzá úgy, hogy erről különösebben nem is egyeztettünk egymás közt. Mert nem is kellett.

A mérkőzést megelőző hangulat már világosan elárulta a két szurkolótábor közös kívánságát. Miután a Celtic szurkolói közül ketten Latium széles földjén késelés áldozataivá lettek, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-i emléknapja alkalmából, az amúgy sem különösebben szoros Celtic-Lazio barátságot ez nem igazán erősítette. A közmondásosan vendégszerető Lazio-drukkerek (Ó, bárcsak tudnám idézni a közmondást! Ha valaki ismeri, írja meg kommentben!) másnap este a Tiberis partján a váratlanul „meghibásodott” autóbuszból kiszállított skótokat újfent késekkel támadták meg.

A fenti két körülmény, no meg a csapatainknak a csoportban elfoglalt helye nyomán nagyon hamar áthidalódott a skót és magyar nyelv közötti különbség azzal, hogy a két tábor közös himnuszra zendített. A nálunkfelé „CFR allez!” címen ismert nóta dallamára ugyanis a következő, nem éppen szalonképes, de az előzmények fényében fölösen indokolt dalt fújta mindenki torkaszakadtából, hogyaszongya:

F@ckin’ Lazio, F@ckin’ Lazio, F@ckin’ Lazio, F@ckin’ Lazio, F@ckin’ Lazio!

Ez angolul elég világosan érthető, magyarul pedig annyit jelent, hogy Latium késelőit lehetőleg mihamarabb a „fa kínjai” várják, amely elég egyértelmű utalás arra a bizonyos nagy „gamma” betűre emlékeztető fára (Γ), amelyen ha az ember bokáját összeveri a szél, mindjárt megismeri a fa kínjait. Szóval: „fakín Lazió”. Nem állítom, hogy ez éppen Vergilius Aeneiséhez fogható klasszikus időmértékes sor lenne, de azért észrevételezném, hogy mind a jambus („fakín”: U –), mind az azt követő anapestus („Lazió”: U U –) emelkedő verslábak, tehát a dal egyértelműen pozitív szándékot és örömöt fejez ki. Mi mást is üzenhetne, hiszen tudjuk, hogy a legszebb öröm a káröröm, különösen amiatt, hogy nincsen benne irigység.

Hát a mérkőzés is körülbelül ebben a szellemben zajlott a Főlegváron. Mindkét csapat tisztában volt vele, hogy nekünk egyetlen pont kell a továbbjutáshoz, a Celtic 13 pontos csoportelsőségét pedig már semmi sem befolyásolhatta. Ebből következően bizonyos fokig kétséges volt, hogy Neil Lennon hajlandó-e legalább 11 játékost magával hozni a Főlegvárra, már pusztán amiatt is, hogy éppen a meccs napján tartották az előrehozott választásokat Britanniában. Hadd szavazzanak a skót játékosok békésen odahaza. Így aztán eljöttek a külhoniak, meg a 16 évesek, hadd ne ezen múljon az SNP (Scottish National Party) hazai győzelme. De még az ekképpen „Celtic B” csapatnak nevezhető társaság értéke is meghaladta a 26 millió eurót, ami testvérek között is a mi klubunk két és fél éves költségvetését tenné ki. Tehát még ennek a második csapatnak is el kellett magyarázni, hogy focizni csak módjával kell ma este. Aki ezt az edzői direktívát nem értette, vagy nem vette figyelembe, nem is sokáig koptathatta a főlegvári gyepet: Neil Lennon úgy lekapta a pályáról, hogy öröm volt nézni.

A bátor, de az eredménytáblán változást nem hozó első félidő után külön élmény volt a nyitó főlegvári találat: szögletből (mi másból?) Burcă (ki más, ha nem ő? Főleg, hogy még egyetlen gólt sem szerzett…) szépen a rövid kapufa belső felére fejelte a labdát. KVSC–Celtic 1-0. És erre tűzbe jöttek – na kik? Bizony, nemcsak mi, hanem a skót szurkolók is. Ritka élmény, amikor a vendégszektorban ezer ember kitörő örömmel tapsol és ujjong a hazai gólnak. Latium ekkorra a kínok fájára feszült. De senki nem sajnálta őt. A Rennes sem, amely kétszer vette be ellenfele kapuját. Djokovic gólja már csak a virtuális kést forgatta meg a nem éppen annyira nemes latin szívekben: 2-0. De ez a tőrdöfés – éppen virtualitásánál fogva – még mindig elegánsabb volt, mint a rómaiaké november 7-én. Mert ezt nem is kellett kivenni a sértett félből, mint Fülig Jimmyét a Boldogság-szigetek egykori Alvarez-féle köz- és részvénytársaságának hírhedt fényképészéből, ama bizonyos Firminből. A markolata sem egy darab húszcentis kagylóritkaság volt, mint a csavargók koronázatlan fejedelméé, de számunkra mégis többet ért a legritkább kagylónál, hiszen ha a penge először Burcă volt, aztán pedig Djokovic, a nyél szerepét mindkétszer Deac töltötte, akinek valahogy mindig sikerül a maga unalmas stílusában hatra-vakra gólpasszokat adni. Dan Petrescu le is kapta a pályáról: hármat már nem illett rúgni a Celticnek ezen a gyönyörű estén.

A meccs végére mindenkinek hiányzott egy Celtic-gól: őszintén lehetett volna örülni neki. Ehelyett a lefújás után a két tábor közösen, teli torokból énekelte a You never walk alone című dalt. És valóban: nem egyedül, hanem együtt léptünk ki az európai tavaszba, ahol elvileg még találkozhatunk a zöldellő skótokkal, de ahhoz már elképesztően hatalmas mázli kell. Mindenesetre, ha az ember a számunkra már a közelgő véget jelentő egyenes kieséses szakaszban megválaszthatná a maga hóhérját, hát azt mondom, magas kitüntetés lenne számunkra, ha végül a Celtic küldhetne haza bennünket erről a tornáról, amelyen eddig a legtöbb (12) pontot szereztük meg, újabb rekordot döntöttünk, és ami legalább annyira szép: még több borsot törtünk a juhok orra alá. Hétfőn lesz a sorsolás, a Linztől Mordorig elég széles a skála a potenciális ellenfelekben. De kit érdekel ez most? A közepes meg a kicsi hazaküldte a nagyot: a foci ritkán igazságos, de amikor Fortuna néha ránk mosolyog, azt azért nagyon el lehet viselni. Viszlát Celtic! Szép volt, fiúk!

Fotók: RJA