Ha valaki azt mondta volna, hogy a főlegvári 1-1 után a Celtic–KVSC visszavágón hét gólt látunk majd, és ezek közül négyet mi fogunk rúgni, az illetőt valószínűleg rögtön Bogrács Hubához küldöm továbbképzésre kortárs realizmusból. De mivel ott voltam, el kell hinnem. Győztünk! Méghozzá döbbenetes meccsen.

Amikor idén kora tavasszal feleségemmel közösen terveztük augusztusra ezt a skóciai kirándulást, elsősorban hagyományos, váratlan fordulatoktól mentes, mondhatni megkésett régimódi nászút képe lebegett a szemünk előtt. Az ember megkeresi a régi barátait, lefoglalja az oda-vissza hajójegyet az autós utazáshoz, befizet a megfelelő szálláshelyekre, és reménykedik benne, hogy a nap is kisüt alkalmasint, hiszen Skóciáról beszélünk, ahol a nyár adott esetben képes egy konkrét szerda délután 15:45 és 18:23 óra közé esni. Tehát legyen kényelmes a szállás, és mindig legyen B terv (például kastély, múzeum vagy hasonló beltéri akármi meglátogatása) arra az esetre, ha szakad az eső, köd van és hideg. Esetleg mind a három, nem mindig ebben a sorrendben.

Hát ehhez képest a globális felmelegedésnek köszönhetően minden második napon ragyogó napsütés fogadott olyan helyeken is, ahol az iskolás gyermek többnyire a tankönyvből vagy valamilyen képernyőről ismeri kedvenc csillagunkat. Az újabb izgalom akkor fogott el, amikor kiderült, hogy a Maccabi potenciális kiejtésével éppen Glasgowba látogat a Vasutas, méghozzá abban az időszakban, amikor mi is éppen itt vagyunk. Ennyit a váratlan fordulatoktól mentes kirándulás megtervezéséről. Némi szerénység híján mondhatnám, hogy én eszerint márciusban komoly prófétai képességeket csillogtattam, hiszen már akkor előre meghatároztam a kirándulásunk helyszíneit és időtartamát. Úgyhogy a KVSC-nek – ha valóban be akarta teljesíteni a jövendölést – nem volt más választása, mint kiütni a Maccabit, és a főlegvári meccs után tiszteletét tenni a kelták parkjában is. És ha már a próféciáknál tartunk: a meccs előtti napon megmásztuk a Tinto nevű dombot, amelynek tetején mennyei jelt kaptam. A csúcson lévő kövek közé valami kegyes kéz egy Rangers-sálat erősített, egyik barátja emlékére. Ráadásul a sálon ragyogott az amúgy is ritka skót napfény. Majdnem oldalt pöktem egy barna kavicsra örömömben.

A stadionba való bejutás nem ment simán. A klubunk először csak a Főlegváron fizikailag megvásárolható jegyeket dobta piacra, ami számunkra – mivel már Skóciában voltunk – nem volt opció. Ez a fordulat részemről nagyon udvarias ímélt képezett a Celtic felé, amelyben elmagyaráztam, hogy már Skóciában vagyunk, tehát itt helyben szeretnék a vendégszektorba szóló jegyet venni. Az automatikus válaszon kívül – amelyet ugyebár nem ember, hanem a gép küld – ugyanannyira méltattak, mint a Tisztelt Asztaltársak bármelyikét. Ez nem esett különösebben jól, de legalább nem bántam meg az előzőleg nehéz szívvel megírt Mocskos Celtic posztomat. Mivel a jegyek jobban fogytak, mint Ceausescu idejében bármilyen alapélelmiszer, az idők szavára hallgatva a neten végül megvettem három jegyet: a harmadikat a skót református lelkész-barátomnak. Nyilván nem a vendégszektorba, mert oda nem engedett be a rendszer. Azzal a reménységgel mentünk a Celtic Parkba, hogy a helyszínen majd megkérjük a jegyárusítókat: cseréljék be jegyeinket vendégjegyekre.

A KVSC honlapján megjelent tájékoztatás nyomán ellenére meg is találtuk a jegyirodát (csak egy régi fényképet tettek fel, pontos cím nélkül), ahol a KVSC ott álló emberei szívesen adtak volna nekünk jegyet, de a közelükben álló skót rendező arról értesített bennünket, hogy a vendégszektor már tele van. Namármost, Arisztotelész második logikai alapelve szerint egy adott állítás és annak tagadása nem lehet egyidejűleg igaz. Ezt nevezzük principium contradictionis-nak, azaz az ellentmondás alapelvének. Magyarán: valaki hazudik. Bocsássák meg nekem a kedves Asztaltársak, hogy amikor én románul hallottam az egyik állítást, majd skót akcentussal az azzal homlokegyenest ellenkezőt, valamiféle furcsa zsigeri ösztönből eredően a skótul hangzót fogadtam el igaznak. Az előítéletek mellett némi tapasztalat is találtatott e döntés hátterében, mint Fülig Jimmy legendás pofonjai mögött ama félreismerhetetlen balkezes egyenes.

Eldöntetett tehát: a KVSC-sálak a zsebünkben maradnak, és csendben beülünk oda, ahova jegyet sikerült vennem, vagyis a vad kelták közé. Ez részünkről nyilván minimum 90 perces tökéletes hangulati alkalmazkodást képez. A meglepetés akkor ért, amikor megláttam, hogy a velünk átlósan átellenben lévő vendégszektor félig üres. Arról nem is beszélve, hogy a stadion 10%-os kapacitásának megfelelően biztosítandó majdnem hatezer vendéghely helyett legfennebb 600-at különítettek el a KVSC-drukkerek számára, és oda is kb. 300-at engedtek be. Magyarán: furcsamód a skót rendező hazudott, amelyért újfent nem bánom a mocskos posztot. No meg a főlegvári Celtic-vendégjegyek árának jó hatszorosát jelentő, becstelenül magas vendégjegyár miatt sem. A Celtic szurkolók rendben voltak, a klubjuk nagyon nem. Sic transit gloria mundi. Akkor már fújhatták nekem a You never walk alone-t tele torokból, nem bírtam meghatódni (bocsánat, KEG).

Döbbenetesen őrült hangulat uralkodott a lelátón, rögtön az első perctől kezdve. Legutóbb a Róla elnevezett gyurgyevói stadionban volt hasonló érzésem abban a tekintetben, hogy minden helyzetet fordítottan kellett lereagálnom ahhoz képest, ahogyan ösztönösen tettem volna. A nyolcadik percben húztam a számat, hogy Deac mit képzel? Ejsze azt akarja, hogy miután a skót védő volt szíves őt nyílt színen fölvágni, még büntetőt is fújjanak a mi javunkra? Ugyan már, a Főlegváron se fújták be, amikor a másik kelta védő kezezett. Itt gólt kell rúgni és kész. Szerencsére Deac is ilyenformán gondolta. Ha nem fújtak büntetőt, hát majd befejeli ő Ormányi beadását, méghozzá úgy, hogy lássák: mink is tudunk kapufás gólt szerezni, ha egyébiránt nem is csinálunk semmit. Erre a megmozdulásra a barátom alig bírta türtőztetni magát, a nejem pedig közelebb húzódott hozzám. Mindhárman rendkívül szomorú arcot vágtunk. Djokovic bombáját alig tudta lábbal védeni a Celtic kapusa. Mindenki tapsolt. Mi is. Noha nem ugyanazt.

A 40. perc után rettegtünk, hogy Rondón megkapja a második sárgáját is. DP iszonyatosan nagy kockázatot vállalt, hogy vele fejeztette be az első félidőt. Én egyből behoztam volna Tzukifijút. De aztán meg is érkezett. Forrest, a hivatásos egyenlítő (a Főlegváron is ő egyenlített) és Édouard góljai (különösen az utóbbi) annyira megleptek mindhármunkat, hogy majdnem megfeledkeztünk a kötelező ujjongásról. Amikor Burcă egyenesen Lajosba rúgta a felszabadítónak szánt lövést, majd a lecsorgót Édouard bevágta Arla hálójába, a vállam úgy kezdett mozogni, mint Gombperec hídlakóé, ha éppen vi(r)tustánca van. Nem temettük a csapatot, de a kötelező egy gólt már berúgtuk, de az most nem elég. Mi lesz?

Hát az lett, hogy a lett bíró a két meccsen számunkra összesen megítélhető három büntetőből a harmadikat végül befújta. Amikor a Celtic kapitánya a közepes képességű hálóőröket is megszégyenítő kézmozdulattal üti tovább a labdát Omrani elől, akkor még a volt lett bírónak is illik a tizenegyes pontra mutatni. Omrani pedig a rá jellemző (és a frászt ránk hozó) lazasággal ezt is beveri. Ezen a ponton mindnyájan kiegyeztünk volna abban, hogy a legtökéletesebb eredmény már kialakult. Ideje behúzni a buszt Arla kapuja elé. De hol volt még a vége!

Alig ocsúdtunk fel a meglepetésből, hogy újfent továbbjutásra állunk, amikor Christie gólja landolt a hálóban. Mindhárom alkalommal a tizenhatosunkon belül kialakult/kialakított zűrzavar után kaptuk a találatot. És most már nem volt elég feltolni a védelmet, hanem a lehetetlent kellett megkísérelni: hármat rúgni a Celticnek otthon. DP másik ihletett cseréje is bejött: lekapta Lajost, behozta Păunt. Érdemes okosan játszani akkor is, ha az embernek nincs veszítenivalója. Păun támadó fürgesége és szorgos védőmunkája kulcsfontosságúnak bizonyult: a lövését blokkoló Bain nem sokáig örülhetett a védésnek, hiszen Omrani irgalmatlanul beverte a kipattanót. És most már tényleg biztosak voltunk benne, hogy a fiúk kilőtték a tárat. Titkon egymásra pillantva ellenőriztük: működik-e még az alkalomhoz és a körülményekhez illő szomorú ábrázat? Az izgalom szerencsére mindenkin úrrá lett, úgyhogy nem lógtunk ki nagyon a sorból. Annál is inkább, mivel ezen a ponton a kelták is elkezdtek bosszankodni, meg szidni a játékosaikat. Hát erre megfelelően lehetett bólogatni.

DP is valószínűleg rettegett attól, hogy Omrani netán mesterhármast szerez (vagy KEG kartársat kíméli ennyire buzgón? utána kell néznem), így lekapta a pályáról. Előtte Omrani nagyon okosan leült a pályára, és a lábát fájlalta, hadd teljen több időbe, amíg lecammog. Helyette bejött Mureşan, hadd legyen csuklós busz a kapunk előtt. Bemondják a hat perces hosszabbítást. Ezt nem lehet kibírni. Amikor már időhúzásért az egyébként bravúrosan védő Arlauskist már szinte a második sárga fenyegette, Djokovicnak eszébe jutott, hogy bombázni ugyan bombázott ma, de még nem ollózott. Nosza: soha jobbkor. És az ollót Tzukifijú a rá jellemző döbbenetes nyugalommal átemelős csel kíséretében juttatta Bain hálójába. Na, ezt volt a legnehezebb ujjongás nélkül megállni, kedves Asztaltársak. Mindennek van határa. Csak annak az érzésnek nincs, amely akkor, ott eltöltött bennünket. Hihetetlenül okos, fegyelmezett játékkal, amelyben minden védelmi hibáért kapott góllal lakoltunk, mégis megvan a biztos európai kupaszereplés: már csak annyi dőlhet el, hogy melyik ligában. A KVSC britanniai mérlege k0zel százszázalékos: anno 1-2 a Chelsea, 1-0 az ősi ellenség, most pedig 4-3 a Celtic ellen. Most már előveszem a bort, mert vezetés miatt sem a meccs előtt, sem közvetlenül utána nem ihattam, málnaszőr pedig nincs a háznál. Reszkess, Prága!