A szinte vénasszonyok nyarának nevezhető szüretidőben a jó borász édes aszúról álmodik. Aztán jön a hirtelen dér (vagy a botcsinálta szőlősgazda), és savanyodik a drága szőlő: vagy a tőkén, vagy a hordóban.

Valami efféle érzésem van, kedves Asztaltársak a Krajova elleni hazai góltalan döntetlen után. Hiszen már kezdtünk hozzászokni, hogy a csapat ugyan nem sziporkázik, de rendszerint Tzukifijú vagy valamelyik szolgálatos vasutaslegény hozza meccsenként azt az egy kötelezőt, amivel többnyire megvan az a fránya három pont. Erre püff! Szép helyzetek, rém ijesztő ellentámadások, meddő és kevésbé meddő küzdelmek, de találat még sincs. Pedig amikor Verácskát megláttam a cserepadon (már másodszor ül ott), már kezdtem reménykedni. Ha az első percben Hoban egy kicsit jobban kezeli a labdát (túl sokat pihentették?)… ha Tzukifijú béverte volna valamelyiket… ha Camora lövése kaput talál… ha valamelyik szögletrúgás pontosan érkezik Vinícius fejére… ha Djokovic megkockáztat egyetlen jó átlövést… ha-ha-ha. Hogy is szól Murphy híres egyenlete? Az utólagos bölcsesség = egzakt tudomány.

Az utolsó negyedórában, az ellenfél második cseréjénél azt éreztem, hogy ez mindennek a Teteje (elnézést: Fedele). Pedig nem az volt. Sőt: mindennek a teteje még csak nem is a precíz mentései nyomán nálunk családilag egyszerűen „a sebésznek” titulált Camora érthetetlen kezezése volt a tizenhatosunkon belül (néha a sebész is használja a kezét, nem igaz?). Mindennek a teteje ezután következett: Mitritza büntetőlövése elzúgott Arla kapujának teteje fölött. És ennek örültünk. Hát talán ez a legelgondolkodtatóbb: örültünk az itthoni góltalan x-nek. Úgy, ahogy az aszúnak induló, majd a helytelen kezeléstől ecetesedni kezdő bornak örül a pancser, ha sikerül legalább valami félszáraz pezsgőt kimókolnia az egyébként príma gyümölcsből. Hát ilyenkor illik újratanulni a kertészeti szakmát, és a bort csapatot becsületesen összeerjeszteni.

Vera a jövőben még ígéretes lehet, de most talán túl kevés időt kapott (csak halkan kérdem: volt veszítenivalónk?). Cserejánoskának volt egy-két szép megmozdulása, de a jó öreg Deac hátvédborzasztó villanásai bizony hiányzanak egy ideje. Mintha Fülig Jimmy legendás, védhetetlen és kiszámíthatatlan balkezes egyeneseitől Wágner úr tökéletesen előre látható, ajtóstul történő hanyattvágódásaiig módszeresen leküzdöttük volna magunkat. Minden bizonnyal ki lehet ebből a helyzetből kecmeregni, de kissé tán úgy vagyunk vele, mint a gyáva ember az előtte tátongó, noha nem túl széles mélység peremén: néha egyet, nagyot és merészet kell ugrani, mert két kis lépéssel nem jutunk át a szakadékon. Hajrá KVSC!