hullamvasutMost, hogy számszakilag kiveséztük az alig véget ért bajnoki idényt, legfőbb ideje, hogy szubjektíven is szembe nézzünk a nyers tényekkel, amelyek – mint tudjuk –makacs dolgok. De tényleg, Tisztelt Asztaltársak, most mihez kezdjünk ezzel a hatodik hellyel, az ölünkbe hullt sült galambbal Európa Liga szerepléssel? Most örüljünk neki vagy sem? Mihez kezdjünk azzal, hogy a Kolozsvári Vasutas egész idénybeli teljesítménye ezúttal normál gyorsvonat helyett inkább hullámvasútra emlékeztettet? Attól tartok, olyan volt ez a szezon, mint Ogbu mesterhármasa: sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtuk. Egy pozitívumot azonban már most leszögezhetünk a 2013–2014-es bajnoksággal kapcsolatban: vége van.

Ha most egy pillanatra ahelyett, hogy a felemásra sikerült szezon miértjeire keresnénk a választ, önmagunkba nézünk, el kell ismernünk, hogy hiányérzet van bennünk. Azért van, mert az utóbbi tíz évben elkényeztetett minket a csapat. Olyannyira, hogy magától értetődő menetrendszerű törvényszerűségnek éreztük, hogy két évente miénk a bajnoki cím, hogy a patinás Chiajna vagy Mioveni mellett olyan kiscsapatok teszik tiszteletüket a Fellegváron, mint a Chelsea, a Manchester United vagy a Bayern München. A részeg londoni drukkerek kolozsvári történetét unokáink is unni fogják. No szóval, hiányérzetünk van, mert épp az a „minden második” szezon ért véget éppen, amelyet a sorminta alapján bajnoki címmel kellett volna zárnia a CéeFeR-nek. És nem lőn.

No, akkor most meg dőljünk hátra egy kicsit és igyunk egy kortyot a hozzánk legközelebb eső sörösüvegből. Lássuk be, hogy az élet és mint az élet tartozéka, a labdarúgás nem olyan kiszámítható, mint a japán vasúti menetrend, hogy lemond a miniszter, ha a vonatok évente három percet késnek. Az élet és a foci ezzel szemben pont olyan, mint a Román Államvasutak, amelynek nevét kedvenc csapatunk is viseli: néha pontosan érkeznek a vonatok, néha meg nem, de azt sosem lehet előre tudni, hogy amikor éppen utazunk, melyik kázus fog előfordulni.

Bármennyire is szerettük volna, a bajnoki cím nem jött össze, sőt, halvány esélyünk sem volt rá. Rednic kispadra ültetése a bajnokság elején végzetesnek bizonyult, a csapat padlóra került. Igaz, innen még talpra állt, de végig szédelgett, úgy-ahogy tartotta magát, de az erejéből a 34 mentes extrém boksz meccsből csak egy-egy menet megnyerésére futotta. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy voltak szép pillanatok is. Grigoraş és Miriuţă Laci vezényletével is játszott egész vállalható mérkőzéseket a csapat. Kövezzetek meg, Tisztelt Asztaltársak, de én úgy látom, hogy összességében ez az idény bár nem volt egy diadalmenet, de egyáltalán nem volt kudarc. Akkor sem, ha tudjuk: az európai kupaszereplést nem a pályán vívta ki a csapat.

cfr_brasso_miriutaSokszor fogtuk a fejünket persze Obgu és Tadé válogatott bénázásai láttán. Nem ilyen lovat akartunk. Aztán a végén Laci érkezése után kezdett életjeleket mutatni a csapat. A vége felé egyre több futballra emlékeztető dolgot kezdtek művelni a pályán a srácok. Az is igaz, hogy szembe kell nézni azzal is, hogy a viszonylagos pénzügyi bőségnek befellegzett. Pászkány pénztárcáján a cipzárt felhúzták. Ezzel együtt szó nincs arról, hogy csődbe menne a csapat. Csak meg kell tanulni a kevesebb pénzt jobban beosztani, amit azért mégis könnyebb mint üres zsebbel ugrálni. Ez tényleg az a bajnokság volt, amelyről elmondhatjuk: minden jó, ha vége van.

Epilógus: Laci maradt a kispadon. Ebben a jó hír az, hogy szemmel láthatóan tehetséges edző, van elképzelése, lehet rá bazírozni. Nekem speciel kétségem sincs afelől, hogy megnyeri a megújított CéeFeR az Európa Ligát, a döntőben Veres Szilárd mesterhármasával. De még akkor is, ha véletlenül nem jön be a tippem (azaz Veres csak két gólt rúg a döntőben), Tisztelt Asztaltársak: a jövő nem reménytelen!